Pedig esküszöm nem megyefoci-túrának terveztem. Hosszú hétvégézni mentünk Párizsba, nagy séták, múzeumok, látnivalók, finom borok, vacsorák – ez volt a terv. Mindenttudó Joe Bácsi barátomtól sem kérdeztem le az aktuális párizsi meccseket, sőt a PSG focishopba még akkor sem mentem be amikor a Champs Elysées’n Almi a szomszéd üzletben nézelődött (az természetesen női divat volt, nem egy másik focibolt). Vasárnap délelőttig nem is jött elő rajtam a krónikus megyefoci-hiány okozta talp- torok-, és tenyérviszketegségem, ám akkor szembejött a végzet. No, de ennyire ne szaladjunk előre.

Röviden magáról az útról: íróasztal mellől még június elején mindent kitaláltunk és pár pillanat alatt megszerveztünk mindent. Négy hónappal előre szállás (kétcsillagos olcsó hotel), utazás (fapados repülő, nem írom le a társaság nevét, bár megérdemelnék az antireklámot). Átutaltuk a lóvét, kényelmesen hátradőltünk. Nem kellett volna. Négyfős csapatunk hajnali ötkor kitaxizik Ferihegy 2/b-re (tudniillik ez a terminál van a kinyomtatott foglaláson), bemegyünk a csarnokba, a repülőnk nincs kiírva, futás az információhoz, mehetünk a Ferihegy 1-re, gyorsan újabb taxi, idegesség, na és persze pluszköltség. Ott aztán megtudom: „igen, szeptembertől az egyesről repülünk, már sokan eltévesztették, senkit nem értesítettünk”. Köszönjük, ez kedves gesztus volt. Mindegy legalább elértük a gépet, elmarad a panaszkönyv kikérése. Párizsban azután a szállodában nem tudnak rólunk. Ezzel legalább jól járunk, az ő hibájuk volt ugyanis, az olcsó hotel kontójára végül egy remek és magasabb kategóriájú hotelben lakhatunk.

Párizs látnivalóival (Musee d’Orsay, Notre Dame, Diadal kapu, Sacre Cour, Szajnapart, Invalidusok, Rodin Múzeum, Picasso Múzeum, Louvre, Napóleon sírja, Mars-mező, Trocadero, Pompidou központ, más csodálatos épületek, ízlés, művészet) nem lehet betelni, az ennivalóival be lehet telni (kacsa, lazac, marha, sajtok, borok), csak eleget kell kérni, sikerült is nekünk napjában legalább kétszer degesz-állapotba jutni. Ilyen negyed – olyan negyed, de mindegyik remek, egyszóval remekül éreztük magunkat.

Vasárnapra voltaképpen már csak fél napunk és egy komolyabb tervünk maradt, az Eiffel-torony. Elhagytuk a szállodát reggel, bennem tényleg semmi hiányérzet, semmi hátsó gondolat. Leszálltunk az adekvát metrómegállónál, látjuk a tornyot, ballagunk, és akkor pár méterre a toronytól csodálatos állapotú műfüves focipálya és melegítő játékosok. Négy nap folyamatos sétálástól elalélt szervezetem pillanatok alatt pezsgő vérrel telt meg, rohangáltam a lokál-térképek között, mi lehet ez a pálya. Kiderült, hogy a Stade de Saint Antoine, kis lelátó, szállodák körben, edzőpálya, kosárpálya, háttérben az Eiffel-torony és mindjárt kezdődik a meccs. Almival bezsongtunk, a kerítésen keresztül fotóztunk, érdeklődtünk, a többiek előre mentek az órás lift-sorba beálltak. Megkezdődött a meccs, egész ügyesen mozgott az egyik színesbőrű játékos. Sajnos a kerítés-bejárat zárva, hogy lehet vajon ide bejutni. Úgy tűnt, az Eiffel-toronyból rálátni a pályára, meg hát elvileg ezért jöttünk, nézzük meg! Liftsorra nincs időnk, gyalog felmászunk az első szintre, fújtatok, de nagy csalódás, Párizs ugyan szép, de a pályát takarja egy épület. Talán a második szintről látni lehetne, de az újabb 700 lépcső, gyorsan döntünk, hagyjuk a látképet, vissza a stadionhoz!!!

Körbemegyünk, minden kapu zárva, de szerencsénk van. Almi kiszúrja, hogy focistafélék közelednek, a következő meccsre, vagy valami edzésre éppen jön öt fekete focista, hozzájuk csapódunk. Őket követve bejutunk a klubházba, ők beszélnek a portással, mi mosolygunk és osonunk velük. Nem csodálkoznak, udvariasan mindig megtartják az ajtót, valami miatt természetesnek veszik az egészet, az öltözőkön keresztül bejutunk a pálya szélére. Megnézzük a körzeti másodosztályú meccs végét, rajtunk kívül hét néző van összesen. Melegítőjükből, sportcuccukból gondolom ők se teljesen nézők, inkább más csapat edzője, játékosa valami ilyesmi lehet a lelátó „tömege”. Gólt mi már nem látunk, de egy nagy védést igen.

Fotózgatunk, valószínűleg nem sokan fotózzák innen a tornyot, ahogyan valószínűleg a St. Antoine csapatának történetében is mi vagyunk a legvalószerűtlenebb szurkolói, bár ezúttal némák vagyunk, a hangoskodás elmarad. Nagyobb szégyen, hogy a mindössze hét vetélytárs ellenére sem jön össze a meccs alatt a labdábaérés, no de sebaj. Társaságunk toronybéli tagjai eközben az Eiffel-torony második szintjéről fotóznak. Lekapják a pályát is, onnan ugyanis már látszik. A felvétel ugyan nagyon távoli, de egy kis zoom után jól látszik a pálya szélén két furcsa alak, egy mályvaszínű kabátos női és egy barna bőrkabátos férfi megyeszurker. Boldogan jelentem Joe Bácsinak és Barinak, hogy csak sikerült meccsre is eljutnunk. Szerintük tényleg mi vagyunk az EU25 legelszántabb szurkerei. Ebben maradunk.

Még fél nap városnézés, mindenféle látnivaló. Biztos érdekesek, de tőlem már akármi lehetne. Rajtam ugyanis ekkor már folyamatos, üdvözült mosoly.

Szerzõ: Dzsí