Reggel (az olimpián már nem először) elbuktunk néhány jegyet. Bár volt jegyünk a női kézi döntőre, sem a korai keléshez, sem ahhoz a szívfájdalomhoz nem volt kedvünk, hogy lássuk az olimpiai győzteseket, akik (ezúttal utoljára) nem a mi aranykezű lányaink lesznek. Robival azután megkövülve néztük a görög tévén, hogy milyen izgalmas döntőt hagytunk ki. A sportág hihetetlen fordulatosságára és gyorsaságára volt példa, hogy már kétszer-kétszer azt hittük, hogy megvan a győztes, ám végül csak kétszeri hosszabbítás után a hetes dobásokkal dőlt el. Ja persze, megint a dánok javára...
Végül egyetlen vasárnapi eseményre maradt így jegyünk, a fiú vizilabdások aranymeccsére. Már jó előre odamentünk az olimpiai központba és némi szomorúsággal konstatáltuk, hogy alig lézengtek a szurkolók, bizony megérintett minket az elmúlás szele. Kicsit bevásároltunk az olimpiai boltban, majd bementünk a döntőre. A bronzmeccs görög-orosz volt, és meglepetésünkre teljesen teli stadion nézte a meccset. Abban bíztunk, hogy a meccs után vagy hazamennek a görögök, vagy legalábbis kimennek a büfébe és a legfelső sorba szóló helyünkről már azt pásztáztuk, hogy milyen tűzközeli helyeket kell majd elfoglalnunk. Az ismerősök tömeges becsempészése után végül találtunk is egy remek sort. A meccs megkezdése után pár pillanattal fizikai rosszullét jött rám, nem elég, hogy három góllal elmentek a szerbek, elképesztő hülye semleges szurkolók még azzal is bosszantottak, hogy a rendezőket segítségül hívva, erőszakosan megpróbálták leültetni a szektort. Nem igazán fogták fel, hogy ha én leülök, akkor nem látok, mert előttem is állnak, persze amúgy sem volt semmi kedvem ücsörögni. A döbbenet átragadt a többiekre is, hihetetlen feszülten figyeltük a meccset, nagyon meg kellett erőltetnem magamat, hogy tudjak hangot képezni és újból és újból elkezdjem az unalomig szajkózott rigmusainkat. Hálisten a magyar csapat azért világklasszis, hogy pocsék játékkal is nyerni tudjon, és szép lassan jöttünk fel. Egy-egy már-már reménytelen pillanat után annál nagyobb örömkitörés fogadta a gólokat és végül a hihetetlen győzelmet. Jópofa volt, hogy a tévé minket is mutatott, amit előbb a stadionban ünnepeltünk, majd már itthon videón is ki tudtam elemezni. Órákig is tudtunk volna üvölteni, de az érmek átadása után lassan kifelé indultunk, előtte még közelről megbámulva egy rakás olimpikonunkat. Kicsit olyan volt, mint az állatkertben valami mélyített oroszlánketrec, ahogyan bambultunk a magyar bajnokokra, de végül a rendezők eltanácsoltak minket és kimentünk a centrumba.
Itt hamar a hét legszellemesebb ünneplésébe csapódtunk. A lelkesen ujjongó magyarok közül valaki bedobta, hogy „fürödni megyünk!, fürödni megyünk!”. Volt az olimpiai centrumban egy gondosan óvott szőkőkút-rendszer. Korábban a rendezők már akkor ránk szóltak, ha csak a lábunkat belógattuk, most vagy kétszáz magyar betódult és órákig tartott a rigmusok, mozgások, zászló-lengetések, himnusz-éneklések teljes repertoárjának önfeledt ismétlése. Voltak, akik fecskenadrágban befeküdtek a vízbe, más nem volt ennyire kényes és ruhában próbálgatta a Kiss Gergőtől ellesett mozdulatokat. Két kedvenc jelenetünket akkor láttuk, amikor betódult a tömeg. Ahogy be kellett rohanni középre, volt egy mélyedés, amely alaposan megtizedelte honfitársainkat. Az egyik fecskés polgár óriási bukása után figyelmeztetni is próbálta a többieket: „Hé, vigyázzatok arra a fekete sávra, én akkorát estem, mint egy olajtó”. Hasonlóképpen pórul járt egy parókás, talpig felöltözött honpolgár, aki éppen azt üvöltötte, hogy „mi vagyunk a legnagyobbak, hej, hej”. Miután elvágódott, belenyúlt a zsebeibe, majd boldog mosollyal előhúzott valami kék csomót és ordított: „elázott az útlevelem, hej, hej”. Nálunk az olajtó és az útleveles aratta a legnagyobb sikert.
Még órákig ünnepeltünk, majd Norbiék egy használt birkózás-jeggyel megpróbáltak bejutni a záróünnepségre. Nos, ez elég gyors kudarccal zárult. Korábban azt hallottuk, hogy a magyar táborban nagy ünneplés várható. Órák keserves munkájával kijutottunk, ám semmi bulit nem találtunk, igaz Friderikusz Sanyi vasárnap esti műsorában megcsodálhattuk a leendő politikai vezetést és a Fazekas Robival készült igen bugyuta sztárinterjúját. Ez mintegy egyórás élénk vitára serkentett minket, majd hazataxiztunk.
Ezzel a fantasztikus nappal zárult számunkra a (mindenfajta szomorú mellékzönge ellenére is) felejthetetlen olimpia.
Négy év múlva ott leszünk. Kakuszi Tarzan már meg is nézte a pekingi repülőjegyeket. Mindenki haverkodjon kínaiakkal, hátha szerzünk ingyenszállást! Három barátságos mondat után meg lehet kérdezni, hogy pekingi-e, ha nem, szó nélkül ott lehet hagyni.
De ha igen...

Szerzõ: Dzsí