Az ukránoktól elszenvedett vereség után egész napos gyomorideggel és hihetetlen elszánt szurkolási kedvvel vártuk a magyar – francia női negyeddöntőt. Természetesen csalódottak voltunk, hogy buktuk a könnyű negyeddöntő lehetőségét, hiszen azt mindenki tudta, hogy a másik csoport első három helyezettje, Dél-Korea, Dánia és Franciaország jóval erősebb, mint a csoportnegyedik Spanyolország, de azért próbáltunk olyan elméleteket is kreálni, ami bizakodással tölt el bennünket. Eszerint a franciák most gyengék, a koreaiak és a dánok is elpáholták őket, most majd könnyedén visszavágunk a zágrábi vébédöntőért, és legalább az elődöntőben nem a dánokkal, hanem a koreaiakkal találkozunk, azután majd a döntőben ki-ki meccsen meglátjuk a dánokkal.
Nos, sajnos nem így alakult.
Ahogy a magyar meccsre igyekeztünk, újabb magyar haverokra tettünk szert. A rendkívül feldúlt és igen hangos szurkolóknak egyrészt el tudtuk adni feleslegessé vált jegyeinket, másrészt meghallgathattuk utána sokat idézett véleményüket a Fazekas-ügyről. „Figyelj ide, hát muszáj volt nekik doppingolniuk, normális ember nem hajigálja azt a bazi nagy diszkoszt hetven méterre, te megfogod öcsém, azt eldobod húsz méterre, ha nagyon ügyes vagy eldobod ötven méterre, de hetvenre? Azt csak úgy nem lehet” Mindez a monológ, azt hiszem azt volt hivatott alátámasztani, hogy szemétség volt elvenni az aranyat.
A meccs előtt és az első félidőben lelkesedésünk nem ismert határokat, minden gólnak úgy örültünk, mintha legalábbis olimpiai bajnokságot nyertünk volna, Ginnie hatalmas védéseinél zengett a „Pálinger, Pálinger”, tombolt a csarnok. Sajnos a második félidőben már éreztem azt a szorító érzést szívtájékon, ami olykor azzal a tünettel is jár, hogy képtelen vagyok hangokat formálni és pont amikor a legjobban kéne a szurkolás, nem megy. Robi is észrevette, hogy én aki sportot űztem abból, hogy minden meccs minden pillanatát állva élvezem végig, az egyik momentumnál arcomat a kezembe temetve üldögélek.
Kikaptunk.
A letargia és a mérhetetlen csalódás pillanataiban azért igyekeztünk némileg oldani a feszültséget és többek között az „aki magyar, jegyet ad el, hej, hej” rigmusunkat nyomtuk a hangosbeszélőbe, utalva arra, hogy bizonyára sok optimista szurkolónak vált feleslegessé a női elődöntőre és a női döntőre szóló jegye. Egyesek még Mocsai kapitány nem éppen irodalmi stílusú méltatásával voltak elfoglalva, de a csapatot igazán szerető szurkolók nem bántottak senkit, inkább csak maguk elé meredtek. Megint nem sikerült. Legfanatikusabb kézis szurkoló barátaimmal azért még gyorsan váltottam egy üzenetet:
„Decemberben otthon nyerünk, ugye jöttök?”
„Naná, ott leszünk”
Ebben maradtunk.

Szerzõ: Dzsí