Talán ez volt a leghosszabb napunk. Korán reggel keltünk, hogy kimenjünk a női triatlon verseny döntőjére. Az A1-es busz ugyanis – bár pontosan elvitt minket a helyszínre – 48 megállót tud, és mi végállomástól végállomásig vállaltuk. A brutális utazás után elfoglaltuk a nemzetközi szurkolócsapatban a helyünket. Jegyünk ugyan nem volt (mindent eladtak), de így is remek helyről láthattuk a többször is elkerekező és elfutó hölgyeket. Robi, mint régi triatlon-versenyző, mindenféle bennfentes infoval ellátott, ráadásul ismerte is a versenyzőket, még olyan is volt, akivel anno együtt edzett. Magam a frissen megismert magyar lányok felé továbbítottam a megszerzett híreket, learatva ezzel a mindenttudás babérjait. Ez jól is ment egy darabig, egy ausztrál versenyző és az amerikai Taormina vezette a mezőnyt, amikor Robi megszívatott. Beadta nekem, hogy a hangosbemondó éppen most adta hírül, hogy Taormina hatalmasat bukott. Természetesen azonnal továbbítottam a hírt, majd kisvártatva bekerekezett (továbbra is az élen) Taormina, Robi röhögve beismerte, hogy vicc volt, én meg fordulhattam a lányokhoz: „ja, nem is ő bukott”. Utána már óvatosabban bántam a kommentárjaimmal és inkább a szurkolásra figyeltem. Volt ugyanis magyar versenyző is, Molnár Erika, akinek felbukkanása folyamatos eksztázist váltott ki belőlünk. Némileg különös lehetett a nemzetközi szurkolóknak, hogy amikor az élen álló ausztrál lányt visszafogott tapsolás fogadta, addig a mellette futó (már lekörözött) Molnár Erikát hatalmas zászlólengetés és ordítás. Végül a mi lányunk 38. lett, míg a szegény ausztrált hatalmas futással, gyakorlatilag a cél előtt száz méterrel megverte egy osztrák. Fantasztikus verseny volt, ahol végig rendkívül sportszerűen mindenkit go-go-go felkiáltással űztünk a siker felé. Egyedül az orosz lányt nem nyilvánítottuk go-go-girlnek, mert őt remek orosz tudásunknak megfelelően davaj-davaj kiabálással hajszoltuk.
Visszafelé igyekeztünk információt szerezni arról, hogy miképpen lehetne a kétórás utat redukálni, hallottunk is egy expressz-buszról, az E22-ről, ami, mint a mesében, hamarosan meg is jött. Robival összepacsiztunk a boldogságtól, a buszvezető is mosolygott, majd megállás nélkül továbbment. Vélhetően nem lehetett csuklásmentes útja, mert a megállóban tartozkodó nemzetközi csapat vagy tíz nyelven kezdte el őt és kedves felmenőit emlegetni. Maradt a 48 megállós A1. Közben megjött Joe Bácsitól az újabb lelkesítő sms, Majoros Pisti 55 kilogrammos birkózásban döntős. El is határoztuk, hogy leszállunk a következő csarnoknál, és jegyet veszünk. Ez ugyan nem sikerült, valamilyen különös szerencsétlenség révén az A1 itt nem állt meg, valószínűleg ezt az egy megállót hagyta ki...
Jegyüzérektől azután hamar szereztünk a birkózásra jegyet, sőt annyi haszna volt a buszon maradásnak, hogy magamévá tettem egy portugál szurkoló buszon felejtett sapkáját. Addig ugyanis már kettőt elveszítettünk az amúgy soha nem hordott, de Athénban elengedhetetlen napvédő sapkákból. Pillanatra felmerült ugyan bennünk, hogy adjuk-e le a buszsofőrnél, de saját buszon felejtett sapkáink példájából arra következtettünk, hogy ennek semmi értelme. Később pórul is jártam a sapka miatt. Volt benne ugyanis egy nagyon pici portugál zászlós kitűző. A sapka megszerzése után kellő tisztelettel ugyan, de azonnal portugáltalanítottam a kalapot, a kitűzőt meg zsebre vágtam és azonnal el is felejtettem. A birkozócsarnoknál már harmadszor akartam átmenni az ellenörzőponton, de még mindig csipogott a fémdetektor, amikor végre rájöttem, hogy a kis portugál kitűző fúrta magát lejjebb a nadrágomban és okozta a csipogást.
Mindenesetre újabb hatalmas utazás révén megérkeztünk a birkózásra, ahol a magyar szurkolók körében nem volt éppen emelkedett a hangulat, mindenki doppingról, végbélnyílásokról, óvszerbe rejtett, vagy húgycsőbe pumpált idegen vizeletről értekezett. Amatőr laboráns-klubunk szinte csak Majoros Pisti színrelépésekor kezdtek a lényegre koncentrálni, vagyis az olimpiai döntőre, de akkor nagyon.
A feszülten végigdrukkolt, fantasztikus győzelmet hozó meccs után komoly rendezői riadalmat okozva rohantunk le. Magam egy nem kellően rögzített ajtót kinyitva már a birkozószőnyeg közelében voltam, de végül győzött a józanság, azaz nem léptettem magam elő főszereplővé, és megelégedtem az első sor korlátjára való felmászással. Fantasztikus hangulatban, rigmusokkal, vonatozással ünnepeltünk, sőt az eredmény-hirdetésnél meglepő sportszerűségre is ragadtattuk magunkat, ami által - váratlanul - másodszor is az orosz nyelvbéli tudásommal villoghattam. Történt ugyanis, hogy a harmadik helyezett görög versenyzőt éltető szurkolókhoz a mieink is betársultak harsány Hellasz-Hellasz üvöltéssel. Úgy éreztem, hogy akkor a második helyezett orosz srácnak is kijár a biztatás, így rávettem a magyar szurkolók egyik legemblematikusabb figuráját, Kakuszi Tarzant (alias Kaktuszt), hogy ütemes „Rosszija, Rosszija” kiabálással gratuláljunk. Mindez jól sikerült, a kemény mag velünk tartott.
Persze Majoros Pisti még ezerszer nagyobb ovációt kapott, megvolt az első, személyesen átélt aranyunk, és személyesen meghallgatott himnuszunk!!!
Kint, a csarnok előtt erősen emelkedett hangulatban folytatódott az ünneplés, amibe azonban némi hiba csúszott. Történt ugyanis, hogy a meccs után kijött az ünneplők közé egy alacsony, hajjal nem túlságosan ellátott, Hungary-melegítős srác (mint jóval később megtudtuk Majoros Pisti klubedzője), akinek néhány bennfentes birkózó lelkesen gratulált. Én, és még sokan mások, azt hittük, hogy ő maga Majoros Pisti, és „szép volt Pisti” felkiáltással pacsiztuk, sőt néhányan fel is dobtuk. Több sem kellett a magyar és külföldi szurkolóknak, rengetegen kértek autogramot, amit ő, akkor még érthetetlen visszafogottsággal és kényszeredetten fogadott. Kábé tíz perc múlva hallottuk, hogy Pisti még a doppingvizsgálaton van, akkor esett le a tantusz.
Utána hajnali ötig ünnepeltünk. Előbb egy nagyobb magyar csapattal vacsiztunk, folyt a görög bor és az ouzo. Az Akropolisz lábánál zártuk a fiestát, külön élmény volt, hogy amikor a pincér megkérdezte, hogy honnan vagyunk és találgatásra biztattuk, sokáig fogalma sem volt, ám amikor annyit segítettem, hogy miénk a világ legjobb vízilabda csapata, azonnal kitalálta!
Még megismerkedtünk egy egykoron Pécsett tanuló görög orvossal, majd 24 óra ébrenlét után hazaporoszkáltunk.

Szerzõ: Dzsí