A hosszúra nyúlt megelőző nap után kissé később ébredeztünk. Legnagyobb döbbenetemre a görög tévé női birkózást adott az olimpiáról, egy kínai „kislány” csapkodott egy nemkülönben bájos japán teremtést. Robiékkal megtárgyaltuk, hogy nekik se szólnánk vissza, ha felvetnék, hogy aznap mi mosogassunk el. Fogalmam sem volt, hogy ez is sportág már, jeleztem is a többieknek, hogy amennyiben ilyen nagy az emancipáció, lassan bevezethetnék a férfi ritmikus sportgimnasztikát is. Igazán persze csak akkor döbbentem meg, amikor kiderült, hogy tényleg van ilyen is… Igaz egyelőre nem az olimpián.
Kedves barátainkkal találkoztunk utána, az évek óta egy párt alkotó magyar Andival és görög Mihalisszal. Egy remek árnyas vendéglőben ebédeltük és Misi hatalmas görög zászlójával, illetve a mi piros-fehér-zöld lobogóinkkal jelképeztük az olimpiai eszmét, vagyis a népek barátságát. Életem első athéni útján anno őket látogattam meg, így felidéztük a régi szép napokat és a minden vendéglő környékét elárasztó, kajára vágyó, amúgy békés kóbor kutyákat. Tőlük valahogy megtisztították Athént, ám helyette bőven fogyasztó és az anyagcsere másik ágán is igen aktív galambokkal volt dolgunk. Elég vicces volt, ahogy rászálltak evés közben az asztalunkra és az olajos szardíniás tálban csúszkáltak és mindent elpusztítottak. Legközelebb töltött galambot fogok itt rendelni, kiváncsi vagyok azt is megeszik-e…
A remek, ouzo-fogyasztással is megspékelt ebédet sajnos annál szomorúbb események követték. Magam, mint elsősorban a női kézilabdáért szorító szurkoló döbbenten figyeltem, ahogy megnyugtató előny után, ki tudtunk kapni az ukránoktól, feladva ezzel a csoportelsőséget és a negyeddöntőben megszerezve így ellenfélnek a franciákat, a „kellemesebbnek” tűnő spanyolok ellenében. Ráadásul egy igencsak gusztustalan honfitársunk még rám is akart sózni egy, nem a magyar fiúk meccsére szóló kézijegyet, úgy kommunikálva, mintha az arra szólna. Szerencsére átláttam a szitán és azzal büntettem a fickót, hogy hosszasan vizsgálgattam a jegyet, mintha gondolkodnék a megvételén. Ha a pénzét nem is, de az idejét legalább kicsit raboltam…
Egyetlen (utóbb átmenetinek bizonyuló) örömünk Fazekas Robi aranya volt, amit a kézimeccsen tudtunk meg, ütemes „Fazekas Robi-Fazekas Robi” rigmust kiváltva a nézőkből.

Szerzõ: Dzsí