Eljött a nagy nap. Több hónapnyi szervezés után végre megindulhattunk Athénba, az Olimpiára. Miután barátaink erős megrökönyödésére hónapokon át website-okat böngésztünk, jegyeket rendeltünk, repülőjáratokat kutattunk, szállásokkal variáltunk, végre összeállt a kép. A repülőjeggyel szerencsénk volt, miután én párhuzamosan lefoglaltam három járatot, drágán és rossz időpontban Budapest – Athént, drágán és rossz időpontban Budapest-Bukarest-Athént és még drágábban és kevésbé rossz időpontban Budapest – Milano – Athént, Robi barátom egyszer csak feltévedt a www.wizzair.com-ra és az éppen aznap (!) meghirdetett Budapest-Athén fapados járatra olcsón és jó időpontban foglalt jegyeket. Belépőjegyekkel is bőven el voltunk látva, bár olyan csemegékre, mint a vízilabda döntő, kosárlabda-rangadók, strand-röplabda is rendeltünk jegyet, mégsem volt igazán drága, mert a fő tételek (kézilabda, öttusa, kajak-kenu) finoman szólva sem tartoznak a görögöknél a közönség-csalogató sportágak közé, így egész olcsón kijöttünk a jegy-felhalmozásból. Persze utólag így is sok jegyet buktunk, hiszen játszhatott egymással a világ legjobb két kosárcsapata, ha meghallottuk, hogy a férfi párbajtörösök döntőt vívnak, csapot-papot otthagyva vívódöntőre rohantunk, hogy azután az égvilágon semmit se értsünk abból, ami a páston folyik, de ha a megfelelő lámpa felvillan, akkor ordítsunk! Sajnos én még ezt is elszúrtam olykor-olykor. Meg is állapítottuk, hogy a vívóversenyeket bizonyára a szívgyógyszer lobbi támogatja, mert egy-egy asszó alatt annyit öregedtünk, hogy a Biblia által rögzített csúcs, vagyis Noé apánk ezeréves életkora már-már behozhatónak tűnt. A szállás is jól indult, ám az első helyünkre végül nem mehettünk, foglalás nélkül pedig féltünk volna elindulni, így csillagászati összegekért vállaltunk be egy jó helyen fekvő (talán éppen ezért a csótányok által is preferált) kislakást. Elvileg csak magunk voltunk (az előbb említett ízeltlábúakon most túllépve), így azért azt reméltük volna, hogy talán a háromezer eurós bérleménybe nem tartozik bele az a bónusz, hogy az egyik hajnalban megjelenik az angolul még a hellot sem megértő házigazda, majd Robi és Judit hálószobáján átgázolva kimegy az erkélyre egy lyukas piros vödörért.
Egyszóval egész jól összeálltak a körülmények és a közös augusztus 20-i tűzijáték-nézés után (Robival már ezalatt is csak az ailpiai sanszokról bírtunk beszélni) hajnalok hajnalán kimentünk a reptérre. Éltünk a gyanúperrel, hogy bőven lesznek szurkerek a Budapest – Athén járaton, de így is kellemes meglepetés volt, hogy azonnal megkezdődött az anekdotázás (főleg Sydneyről, ahol én persze nem voltam, de igyekeztem bennfentesen bólogatni és sóhajtozni). Megérkezésünk után hamar megkezdődtek az Athénnal, illetve a szervezettséggel kapcsolatos kedvező élményeink. Gyors utak, jó közlekedés, visszafogott árak. Természetesen azonnal elkezdtünk kommunikálni a kismillió már kint levő, vagy éppen érkező baráttal. Jegyeket, találkozókat szerveztünk, sms-író ujjaim úgy jártak mint a motolla (szent ég, előre kiver a veríték, ha a jövő havi telefon-számlára gondolok…). A szállás elfoglalása után és természetesen némi baráti sörözgetés után az első magyar érdekeltségű sporteseményünk (pár semleges vizilabda meccs után) a magyar-brazil női kézilabda meccs volt. Magam, mint kézifanatikus, hatalmas érdeklődéssel vártam a meccset (inkább buktam az USA – Litvánia férfi kosárrangadót, amire volt jegyem, csakhogy hamarabb ott lehessek).
A lányok jól játszottak, (jaj, ha tudtam volna, hogy csak egyszer látom őket győztesen…) mi az egész meccset végigüvöltöttük, illetve megkezdtük az egész olimpián előszeretettel űzött harcunkat a rendezőkkel. Ők ugyanis, bár nagyon kedves, mosolygós barátságos fiatalok voltak jellemzően, folyamatosan az ülve szurkolásra buzdítottak (azt hiszem belátható, hogy ez egy fanatikus számára meccsen teljességgel kizárható állapot), illetve a tömbösödni vágyó magyarokkal szemben a pontos helyek elfoglalására lelkesítettek. Nos ezúttal teljesen sikertelenül, egyéb szurkolók hijján a magyar szurkolók könnyedén összeverődtek, amikor meg szegény túlbúzgó szervezők leültettek volna néhány vezérszurkolót, a tábor „álljatok fel!!!” rigmusára mindenki egyszerre felállt. Én a „Boki lő, gól” üvöltésemmel kergettem örületbe a barátaimat, akik szerint ez naponta harmincszor több, mint idegesítő. Lehet, hogy az volt, de a sok ismétlés megtette a hatását, másnap már kis csapatunk minden tagja ezt szajkózta és először én untam meg…
Maga a meccs is nagy élmény volt, de a túlzottan nem nagy téttel bíró csoportmeccs megünneplése minden várakozásomat felülmúlta. A kézicsarnok előtt a rendőrök, rendezők és járókelők legnagyobb megrökönyödésére vagy egy órán át mentek a nemzeti identitásunk gyöngyszemeit éltető rigmusok: „ Túró Rudi, Pick Szalámi, hej, hej, vagy Mákos guba, pacalpörkölt, hej, hej”, az „Újra itt van a nagy csapat” dalra körbevonatoztunk, sőt előkerült egy ostor is, amellyel néhány csíkós-identitású honfitársunk egy hatalmas kör közepén csattogtatott. Bár csapatunk éhesebb tagjai folyamatosan a távozást és vendéglő-keresést erőltették, természetesen ezt a fiestát nem lehetett otthagyni, és aktív közreműködésemmel végigvártuk az ünneplést. Megkezdtük a magyar szurkolók megismerését is, mint megyeszurkernek külön élmény volt a zombai megye hármas focicsapat egy tagjával megismerkedni, de nagyszámban kerültek elő más régi és újabb ismerősök is.
Jaj, de jól indult.

Szerzõ: Dzsí