Az idei utolsó focifordulóra készültünk hétvégén. Természetesen nem akartam hibázni a meccs-választással, ezért megnéztem az összes megyei tabellát és megtaláltam, hogy Pest megyében még az utolsó fordulóban is nyílt a bajnoki cím. Ráadásul Tápiógyörgye és Bag versenyzett az első helyért (egypontos györgyei előnnyel). Mindkét csapat otthon játszott, de Bagon már voltunk korábban, ráadásul a tárpiógyörgyei csapat honlapját (www.tapiogyorgye-sc.hu) amúgy is gyakran látogattam, sőt linket is cseréltünk, mindenképpen el akartunk jutni egy meccsre. Amint kitaláltuk a túrát még egy kedves megerősítés is érkezett, Gál Lajos, a györgyei csapat honlapjának szerkesztője invitált minket, sőt egy meccs utáni vacsorát is kilátásba helyezett. Közeledve az iskolai szünethez, azt mondtuk tehát, hogy Ó, IÓ, TÁPIÓ és nagy lelkesedéssel (igaz szerény létszámmal) indultunk a Tápió-vidékre.
Egy ideig úgy tűnt, hogy fennáll az éhhalál veszélye, mert közel másfél óráig kerestünk ebéd-lehetőséget, vagy zárva voltak az éttermek, vagy a ballagási csúcsszezon miatt zártkörűek voltak, végül Tápiószentmártonban meg tudtunk ebédelni. A teraszon üldögélve, érdekes esetet láttunk. Egy nagypapa a vezető ülésről és az unokája hátulról kiszálltak fagyit venni, de valószínűleg kézifékkel, sebességgel nem bajlódtak, mert az amúgy nem túl lejtős úton elkezdett gurulni az autó hátra, miközben a nagymama a jobb egyen üldögélt. Kiabált is a kisfiú, hogy „vigyázz papa, gurul a mama”, de a némileg komikus esetnek szerencsés vége lett, az autó megállt.
Túl sok ezoterikus kötődésünk ugyan nem volt, de mikor megtudtuk, hogy Tápiószentmárton fő látványossága az Attila-domb elnevezésű „energia-hegy”, meglátogattuk. A kies úton hirtelen hatalmas komplexum tárult elénk, golf, tenisz, étterem, szálló, magyaros állatok és egy csomó ember, akik ülnek egy dombon és szívják be a gyógyító energiát. Lelkesen belekezdtem a mangalica malacok, struccok és bárányok megfigyelésébe (persze jó távolról), míg Eszter simogatta is a jószágokat, majd utána engem is…
Lassan azonban közeledett fél hat, a várva várt Tápiógyörgye – Gyál meccs. Höbörgő barátom telefonált is, hogy nézem-e majd valahol a meccset, lelkesen válaszoltam, hogy igen, mindjárt ott is vagyunk. Ő persze, mint kiderült, az eb-nyitómeccsre gondolt, és nem a megyei rangadóra, de jeleztem, hogy ameddig megyei csapatok is pályára lépnek, addig nálam várhatnak az angol, francia, spanyol és egyéb szerény képességű válogatottak.
Mint már oly sokszor, ezúttal is majdnem elkalkuláltuk magunkat. Tápiószelétől toronyiránt javasoltam Györgye megközelítését, az még nem volt gyanús, hogy több a kátyú, mint az út, de amikor a beton utolsó nyomai is megszűntek és egy vékonyka földúthoz értünk, gyanús volt, hogy eltévedtünk. Gyorsan hátraarc, meg is találtuk a jó utat, amikor elkapott bennünket minden megyeszurker esküdt ellensége, a piros vasúti lámpa. Végül így is beértünk időben Györgyére, amikor legnagyobb gyönyörűségemre, rengeteg autót és forgalmat terelő rendőröket láttam. Eszternek lelkesen magyaráztam, hogy igen, ennyien kíváncsiak egy ilyen meccsre, sajnos tévedtem, csak ballagás volt a településen, ez volt a sokadalom magyarázata.
Azért a pályánál sem voltak kevesen, ahol a szurkoláshoz szükséges folyékony eszközök beszerzése után, azonnal megkezdtük a fotózást. Legkellemesebb meglepetésünkre valódi B-közép szurkolt, dobokkal, sípokkal, zászlókkal felszerelkezett, kifestett szurkolók ünnepeltek (ekkor még csak a bajnokságot nyert ificsapatot). Maga a meccs is jó volt, a technikás györgyeiek sokszor már az ellentérfél közepén labdát szereztek és sorra alakították ki a helyzeteket, mégis először a gyáliak örülhettek. Egy támadó hét-nyolc védőtől kísérve emelte be a labdát a baseball-sapkában védő, kint álló kapusnak. A később már remekül védő kapusról megtudtuk, hogy immár nem stabil embere a csapatnak, hiszen már 42 éves a kiváló sportember. Eszter borzasztóan lelkesen fotózott, és készítette a videófelvételeket, olykor a futópályára is bemerészkedett, hogy egy-egy transzparenst lefotózhasson. Magam két labdábaéréssel is észrevétettem magamat, előbb kézzel, nem sokkal később lábbal is sikerült megszereznem a labdát, ami persze a megszokott elégedettséggel töltött el. A bírói sípszó után kitörő lelkesedéssel köszöntötték a bajnokot. Rengeteg pezsgő folyt a fűre (pedig állítólag az alkohol és a fű együtt különösen veszélyes), az edzőt dobálták és az időközben bősz trombitálás között bevonuló tápiógyörgyei fúvószenekar (www.tif.hu) kísérete mellett a játékosok négykézláb kígyóztak a füvön.
Egyszercsak „Jó napot Dzsí” üdvözléssel rám köszönt Gál Lajos úr is, így megismerkedhettünk a rendkívül szimpatikus meghívónkkal, aki elmondta, hogy milyen nagy dolog ez a bajnoki cím a 3500 fős település életében. A feelingből mi is részesültünk, mert nem csupán a falu apraja-nagyja, hanem mi vendégek is falatozhattunk egyet a kiváló székely káposztás húsból. Nagyon ízlett, így az utolsó falatig bevágtam a kaját, így első pillanatra némileg meglepődtem, amikor az üres tányéromat elkérte a szomszédom, azután persze rájöttem, hogy a lerágott csontok vélhetően a kutyának kellettek. Ekkor már javában játszott egy szintetizátoros úriember, így megtapasztalhattuk, hogy nem pusztán a szurkolói rigmusokat lehet kivétel nélkül a györgyei csapatra átírni, de legalább húsz nóta is szól a györgyei leányokról, legényekről. Összességében remekül éreztük magunkat, ezért azután Eszter némileg riadtan kérdezte meg, hogy azzal, hogy a csapat feljutott az NB III-ba, akkor már ide nem is jövünk többet? Megnyugtattam, hogy az NB III bizony ugyanúgy lehet megyefoci-téma, így visszatérünk még, és elhozzuk a most igazolatlanul hiányzó (állítólag lakást felújító, vizsgázó, vagy éppen lakodalmat látogató) többieket.
A mérkőzésről a képeken kívül videófelvételeket is készítettünk, így hamarosan legalább a négykézláb-ünneplést igyekszem feltenni a honlapra.

Szerzõ: Dzsí