A celjei izlandiak felett aratott győzelem boldogságával 23-án érkeztünk Ljubljanába. A neten megtalált youth hostelt hamar felleltük és maximálisan elégedettek voltunk a szállással. Pénteken még megvacsoráztunk, illetve megvártuk az előző tudósításban már említett személyazonosságukat titkoló megyeszurkereket. Szombaton hamar megreggeliztünk és benéztünk a városba. Először a helyi katedrálist néztük meg. Mivel nagyon az eb lázában voltunk, és igencsak hideg volt, így a kiscsapat némileg formabontó könyörgéseket fogalmazott meg az égiekhez („verjük agyon másnap a szlovénokat! Hamar találjunk forralt bort!”), sőt Joe Bácsi azt a momentumot is elkapta, amint a gyönyörűen égő mécseseket Angi kezének felmelegítésére használta. Megcsodáltuk a betlehemest, aminél Bari legjobban békésen álldogáló sorstársainak, a kisbárányoknak örült. Utána a ljubljanai piac felé vettük az irányt, ahol a halpiac nagyon tetszett nekünk, de a szárított édességeket is megcsodáltuk. Miután megtudtuk, hogy 1 kg Kaki = 2200 SIT azonnal vettünk 100 gramm kakit. Ekkor még nem tudtuk, hogy mi az, de kostólás után kiderült, hogy a kaki sült tököt jelent. Aki esetleg a SIT kifejezést is angolul közelítené meg, ez pedig a Slovenian Tolar, vagyis a pénznemük meghatározása volt. A gyönyörű belvárosban hamarosan remek kis kávézót találtunk, forralt bor is jutott, illetve összebarátkoztunk a pincérlánnyal, aki gőzerővel elkezdte kutatni nekünk az esti programokat a városban. Még felnéztünk a várba, amikor az időközben felébredt páros (akik nem vállalják a nyilvánosságot) is csatlakoztak hozzánk. Végül nem volt olyan bonyolult a találkozó, bár az elején igencsak döcögött a kommunikáció.
Valahogy így:
Dzsí sms-ben: „A várban vagyunk”.
A „2. számú személy, aki nem vállalja a nyilvánosságot” telefonon: Mi a Stari trg-én vagyunk, innen hogyan jöjjünk a Várba?
Dzsí (csodálkozva): A Stari trg-ről halvány lila gőzöm sincsen, kérdezzétek meg a járókelőktől a várat, biztosan mindenki tudja...
A „2. számú személy, aki nem vállalja a nyilvánosságot”: Van valami neve ennek a várnak? Dzsí (ingerülten): Egy vár van, Burg, vagy castle, kérdezzétek és gyertek!
A találka végül sikerült és a várban igazi sportemberekhez méltóan a kiállított tárgyakkal nem sokat bíbelődtünk ugyanakkor hosszú perceken keresztül azzal szórakoztunk, hogy ki tud betalálni a szemetes kukába hógolyóval. Nem volt könnyű, Barinak sikerült, úgy a századik próbálkozásra. Azt hiszem kosárlabdában az egyszázalékos dobóteljesítménnyel nehéz a legjobbak közé kerülni. Maradtunk is a kézinél, bár ez ekkor még messze volt. A várban találtunk még egy ingyenes fotómasinát, ami a képet elküldi a megadott mail-címre, hát volt egy-két ötletünk...
Jót ebédeltünk, majd némi csendes pihenő után megkezdtük az esti programot. Dzsí születésnapjának előestéje volt, így komolyabb bulit terveztünk, aminek az elején megvacsoráztunk. Erre igazán nem vagyok büszke, mert ritka furcsa rendelést abszolváltam. A fáradtság miatt kicsit gyengén muszikáltam angolul, krumpli helyett paradicsomot rendeltem (az idevágó hasonló angol szavakat mellőzőm), valamint érdeklődve megkérdeztem, hogy which is the day of the soup? Ez a napi leveasajánlatra vonatkozó kérdés akart lenni, ehelyett azt sikerült megtudakolnom, hogy melyik nap a levesé, szóval égtem mint a Reichstag. A félrerendelt ünnepi vacsi után a hotelszobában melegítettünk, majd a négyfős csapat beindult a városba (az „1. számú személy, aki nem vállalja a nyilvánosságot” befáradt, ezért a „2. számú személy, aki nem vállalja a nyilvánosságot” is otthon maradt), a városban a Bacchus nevű műintézményben eresztettük el a hajunkat, majd teljes tolárállományunk elmulatása után hazatértünk.
Vasárnap már minden a meccs jegyében telt el, azonnal áttűztünk Celjébe, ahol szintén sétálgattunk, várost néztünk, ebédeltünk (az előző napi halpiac nyomán bevállaltam egy komolyabb adag tintahalat), majd jó öt órával a meccs előtt megközelítettük a helyszínt, találkoztunk magyarokkal (sajnos a későbbiekben már nem sokkal), plaza-cicáskodtunk (egy bevásárlóközpontban ittunk-ettünk), amíg Bari az autóban aludt egyet. Minimális félsz volt bennünk korábban, hogy a pénteki rossz tapasztalataink után, ha a szlovénok ellen játsszunk, nem érhet-e minket, vagy a parkolóban hagyott autót valamilyen attrocitás, de szerencsére ennek nyoma sem volt. No persze, senki ne gondolja, hogy ez a fajta gondolat, akár egyetlen percig is megváltoztatta szurkolásunkat, hiszen a kiosztott kellékekbe azonnal beöltöztünk és a szlovén táborba szóló jegyünkkel, azonnal teljes hangerőre kapcsolva megkezdtük a szurkolást. Amikor a magyar játékosok kijöttek, szerencsére csönd volt, így egy-két szervusztok és ria-ria üvöltözéssel begyűjtöttünk néhány integetést az aranykezű gyerekektől. A meccsen már nem volt könnyű dolgunk, Joe Bácsi és Bari igencsak kitettek magukért, amint egy szusszanásnyi csöndet tapasztaltunk, rákezdtek valamilyen rigmusra, magam is igyekztem lépést tartani velük, amíg bírtam hangerővel. Elég fura pillantásokat kaptunk, főleg akkor, amikor valamilyen szünetekkel tarkított szlovén versformáció közben is ordítottunk. Mégsem volt veszélyes, sok kedves arcú, csodálkozó lány is volt a szektorban, illetve jobbról is balról is egy-egy magányos (kicsit debillnek látszó) fanatikus siheder, akik hihetetlen elánnal drukkoltak, de nem tűntek ellenségesnek, mindenki inkább csak csodálkozással fogadott minket, a beépített ellentábort. Persze mindvégig sportszerűek maradtunk, de egy percig sem lankadtunk, remélhetőleg egy-egy „Mezei Ricsi-Mezei Ricsi, vagy Szép Volt Laci, esetleg Szathmári Jani – Szathmári Jani” azért eljutott az érintettekhez. A díjbirkozói erényeket is csillogtató Mezei Ricsi finoman szólva sem volt népszerű a szlovénok körében, miképpen a kubai származású Ivo Diaz fogadtatása révén megnyugodhattunk a színesbőrű játékosok huhogása sem csak magyar találmány. A primitív jelenséget ugyan megpróbáltam marketing-fogásra átformálni, vagyis bekiabáltam, hogy www – pont – megyefoci -pont, jólesett, hogy hatezer szlovén vágta rá, hogy hu! Természetesen azt mi is észrevettük, hogy van poén-lehetőség a legsötétebb bőrű magyar játékosban, de a Bari által kitalált „Kamerun Diaz” azért valamivel kedvesebb megközelítése volt a témának. Remekül tartottuk a meccset, végig vezettünk, és kis szerencsével nyerhettünk is volna, de így, a döntetlennel legalább mindenki elégedetten távozott.
Hazafelé még némi elkeveredéssel tarkítottuk az utunkat, majd beleszaladtunk egy kellemetlen esetbe: elherdáltuk egy benzinkútnál utolsó tolárjainkat, sajnos ez korai öröm volt, mert amint nem voltunk már „toláros testület”, azonnal gyorshajtásért elkaptak bennünket. Eurót nem fogadtak el a rendőrök, de mutatták a bankautomatát (hogy, hogy nem pont egy automatánál strázsáltak), persze a büntetésnél (7500 tolár) csak nagyobb címletet lehetett kivenni, de a visszajárót ezek után már inkább megtartottuk. Mivel amint végeztünk a rendőrökkel, jött egy újabb lekapott magyar autó (nyilván szurkerek), elárultuk nekik a tétel nagyságát, integettünk és tovaléptünk.
A sűrű havazásban végül csak hajnali négy körül értünk haza, de az út gyorsan eltelt, mert hosszasan ecseteltük a Skalicki-keretlegények és különösen Mezei Ricsi varázslatos teljesítményét.

Szerzõ: Dzsí