Ha tél, akkor továbbra is kézilabda – vélték a megyeszurkerek, és nagy izgalommal készültek az újabb Fradi-fellépésre a Bajnokok Ligájában. Mivel legutóbb még bőven lehetett a helyszínen is jegyet kapni, így ezúttal nem bajlódtunk az elővétellel, hanem csak a kezdés előtt másfél órával értünk a Népligetbe. A négyfős fanatikus-gárdát Joe Bácsi, Bence, Norbi és Dzsí alkotta. Norbi számára ez volt a premier, ő ugyanis közös általános iskolai múltunk után igencsak távol került, ám kanadai, amerikai, japán és angol állomásokkal tarkított életpályája során rátalált a megyefoci.hu-ra, így amint idén Magyarországra jött egy félévre, azonnal „mérkőzésre jelentkezett”. Miután a zuhogó esőben kidöcögtünk (én ráadásul a többi szurker bántó eszköztelensége miatt két zászlóval és két kürttel indultam meg) a helyszínre, elsőként igen hangos, lelkes lengyel szurkolókkal találkoztunk. A népek barátsága ugyan nem igazán szurkolói kategória, de talán egyedül a lengyel relációban azt tapasztalom, hogy tényleg nagy a szerelem. Most is közös sörözések, fotózások, sálcserék és beszélgetés-kezdeményezések előlegezték meg a jó hangulatot. A vélhetően nem teljesen pallérozott nyelvtudású magyar és lengyel ultrák kommunikációs kísérletei kedvesek voltak, magam például egy magyar szurkoló próbálkozásait követtem, aki „we are Lublin” mondattal igyekezett jelezni, hogy megyünk Lublinba, mire a kellően besörözött lengyel szurkolók hamarosan hoztak egy magyar-lengyel szótárt és abból mazsoláztak. A sláger természetesen az „Egészségedre” kifejezés volt, de a hagyományos zöld-lila ellenségeskedést kultiváló fradisták néhány újpestet gyalázó rigmust is betanítottak. Ami számomra meglepő volt, hogy a Fradi-tábor a Dunaferrt sem igazán kedvelte (ellentétben velem, aki a világklasszis női kézicsapatnak nagy szurkolója vagyok). Miközben a lengyel szurkolókat hallgathattam a Fradi-Lublinon a „Kohászt” angolul szidni (egész kis európai uniós keveredés) legalább megtudhattam, hogy a dunaújvárosi lányok nyertek Oroszországban a koradélutáni BEK-meccsen. Mivel a tévé felvételről később, vagyis egyidőben a Fradi-meccsel adta a Tolgiatti - Dunaferrt, ezért azonnal telefonáltam kiváló webmesterünknek (Dzsí öccse), hogy vegye fel videóra a meccset nekem.
Három viszonylag jó helyet foglaltunk magunknak a táborhoz közel, Bence pedig kiült mellénk a lépcsőre. Ez részben a szurkolásunkat is befolyásolta, mi hárman ugyanis végig állva, üvöltve, kürtöt fújva, zászlókat lengetve drukkoltunk, Bencének a nyugodtabb szurkolás jutott, de ő is élvezte a remek derbit.
A meccs elején a lengyelek elénekelték a himnuszukat, nagy tapsot kaptak, természetesen jött a magyar válasz-ének is. Hálisten a meccs elég sima volt, remek napot fogtak ki a szélsőink (a legutóbbi meccsen Annának hallott rigmust végre helyesen értettem, és megtudtuk, hogy Katerina Mravikova beceneve Hangya). Magam egyébként amúgy is rengeteget fejlődtem szabály- és játékosismeretből, így olykor már Joe Bácsinak is tudtam újat mondani. Tetszett a lengyelek szurkolása, a jócskán leszakadó lányaikat is végig éltették. Szünetben nagyot néztünk egy meztelen felsőtesttel a zuhogó esőben dohányzó polákon, ám amikor másnap a tévében megnéztem a meccset, láthattam, hogy gyakorlatilag a teljes lengyel tábor sztriptízpárti volt és inkább csak sál volt a felsőruházatuk. Nagy tapsot kapott a bokasérülést szenvedett Kocsik Viki, illetve komoly éljenzés fogadta a meccs után Szűcs Lajos Fradi-kapus kisfiának védéseit és góljait a papának. Sajnos annál távolabb voltunk ezúttal a centrumtól, hogy sajátos rigmusainkat átvegye a közönség, pedig megpróbálkoztunk az amúgy rendszeresen használatos és ezért alapesetben sikerre predesztinált „Mindent bele”, és ollézás szurkolói elemünkkel, így azon már nem is lepődtem meg, hogy a magyar hetesek előtti obégatásainkat (Góóóóól, góóóól), illetve az elementáris „Támadáááás!” harci kiáltásomat semmiféle visszhang nem követte. Legalább egy megértő biccentés jól esett volna L
A jó hangulatú mérkőzés után éjszakába nyúló volt részünkről az ünneplés, de azért jó fanatikushoz méltóan amikor hazaértem hajnali fél négykor, még fél hatig megnéztem videóról a Dunaferr-meccset, majd pár óra alvás után, ébredtem és irány az újságos: jöhetett a Nemzeti Sport átböngészése, és vasárnap 10.30-kor a Sport 1-en már kávét szürcsölgetve elemezhettem ki a Fradi – Lublin ismétlését. Te jó ég, csoda, hogy volt időm beszámolót írni…
Most három hét szünet, majd február 7-én FTC – Larvik, egy biztos: újból erősebb megyeszurker-létszámmal készülünk, és nagyon bízunk benne, hogy elintézzük a lárvákat…
Addig pedig a jól bevált kézilabda következik a megyefoci-programba, ám ezúttal a csúnyább nem (gyengébbek kedvéért férfi eb-re megyünk) meccsei, péntek reggel a megyeszurker karaván találkozik és IRÁNY CELJE!!!

Szerzõ: Dzsí