Lassan meg kell szokniuk a Megyefoci.hu kedves olvasóinak, hogy a futballtól átevezünk más sportágak vizeire, vagy annak partján kikötve még messzibb tájakra kalandozik az illetékes riporter tolla. Ha szerencsém lesz, szurkolói honlapunkon egyszer még a budapesti tömegközlekedés megreformálásáról alkotott szélsőséges nézeteimet is publikálni fogjuk…
Így esett, hogy ismét kézilabda esemény köré szerveződött egy Szurker-túra®. A hagyományos, két ünnep közötti Dzsí-féle vidékjárásra sajnos ezúttal csak három fős különítmény indult el, a többi törzstag munkára, fáradtságra, vagy mondvacsinált kibúvókra hivatkozva távol maradt, pedig tudjuk: „Lehet eső, hó, vagy sár, megyeszurker nem hátrál…”.
Be kell valljam, hogy engem totálisan hidegen hagy a kézilabda. Az azért növelte a motiváltságomat, hogy nők művelik, felidéztem az általános iskolai és gimnáziumi élményeket a tornaterem női térfelén folyó izgalmas műveletekről. Később csalódva kellett megtudnom, hogy manapság a profi mez már határozott „labdatartást” biztosít viselőjének, így a vizespóló-szépségversenyekre kicsit sem fog emlékeztetni a mérkőzés.
A szakmai érvek előtt fejet hajtottam, kis túlzással ugyanis azt mondhatjuk, hogy ebben a sportban a világ legjobbjainak játékába nyerhetett betekintést az, aki a Cornexi-Alcoa – Dunaferr NB I-es mérkőzést választotta szilveszter előestéjére szórakozásnak a Tapló Világ 8 beszavazóshow-ja helyett.
Mivel szokásunkhoz híven a sporteseményt egy – ezúttal kétnapos – vidéki kirándulással kötöttük egybe, a legnagyobb lelkesedéssel vállaltam el a sofőr szerepét, bár marketingigazgatónőnk távolmaradása üröm volt az örömömben.
Hétfőn indultunk, a városból való kiverekedés után azonnal Székesfehérvár volt az első úti cél, hogy bebiztosítsuk helyünket a másnapi mérkőzésre a lelátón. Hiba nélkül találtuk meg a stadiont, bár gyanakvóan méregettük az épületet, hiszen a csarnok akármit is rejthetett volna, szélsőséges esetben hűtőházat is, bár a főszponzor Cornexi termékeit ismerve ez mondjuk kevéssé volt esélyes. Így, bár pont a keresett kézilabdacsarnok mellett álltunk, biztonság kedvéért megkérdeztem egy járókelő urat, hogy jó helyen járunk-e. Ő biztosított arról, hogy igen, de a létesítménybe való bejutásról már nem tudott minket felvilágosítani, mert bevallása szerint ő még sosem járt bent. „Pedig holnap este nagy mérkőzés lesz!” mondtam neki, mintha csak valami keményvonalas sportrajongó lennék, aki lokálpatriótákat megszégyenítő lelkesedéssel büszkélkedhet. „Nahát, tényleg? És kik ellen játszunk?” kérdezett vissza ártatlanul az úriember, ezzel azonnal rátapintva renomém leggyengébb pontjára, tudniillik arra, hogy jómagam totálisan alulérdekelt voltam a sportágat tekintve. „Hát, nemtom, de nagy meccs lesz, az biztos…” próbáltam kivágni magam, majd kellemes ünnepeket kívánva kocogtam odébb, megszégyenülten.
Végül megtaláltuk a bejáratot, és a jegyirodát, ahol mintegy negyedórát kellett arra várnunk, hogy a pénztáros befejezze azt a telefonbeszélgetést, amely vélhetően a teljes 2004-es program lediktálását foglalta magában. Eközben elmesélhettem Dzsínek a fenti betlis beszélgetést, majd megcsodálhattuk a csarnok sportirodájának vitrinjeit. Két vitrin volt, de végül is mindkettőre azt írhatták volna fel: „Akikre büszkék vagyunk!”. Az egyik vitrinben egykori és jelenlegi játékosok képei és kupái voltak, a másikban pedig a Cornexi termékei a müzlis roládtól a Hócipő márkanevű reggeli gabonapehelyig.
A jegyvásárlás kapcsán – hazai NB I-es kézimeccseken nem járatosak lévén – megtudakoltuk, hogy milyen az általános hangulat és hova érdemes a lelátón ülni, vagy egyáltalán hova szabad. Némi illogikus használati utasítást kaptunk, (például a diákigazolványt a jegy vásárlásakor kell bemutatni, és nem a jegy felhasználásakor, valamint hogy a rendezők irányítanak el mindenkit, hogy vendég avagy hazai szektorba üljön, semlegesekkel nem számolva), valamint egy jótanácsot, amely szó szerint így hangzott: „a mieink közé nyugodtan ülhetnek, azok nem olyan vadmalacok!”.
Lelki szemeink előtt megelevenedett a másnapi meccs képe, ahol is a lelátókon harántcsíkos röfögő egyedek éltetik a Dunaferr, válogatott kerettagoktól hemzsegő nőikézis csapatát…

Addig azonban még mintegy 30 óra volt hátra, azt pedig hasznosan kívántuk eltölteni!
Hétfő este Veszprémben volt a szállásunk, az odafele vezető nyílegyenes út helyett a Bakony és vidéke (ÁFÉSZ…) településeit és nevezetességeit jártuk be. Néha a járást felváltotta a rohanás, a csapat nőtagja, Anita ugyanis kisebb-nagyobb távokon rávett minket a kocogásra. A szokatlan sportprogrammal az – egyébként részleteiben gyönyörűen felújított – Károlyi Kastély parkjában debütáltunk. Később még 2-3 alkalommal sikerült minket rávenni erre az őrültségre, például a Bodajk fölé magasodó stációknál (sponsored by FVM!). Végül is, ha meggondoljuk Anita 48 órán át kellett, hogy elviselje Dzsí és jómagam baromságait, ezért cserébe 3x10 percre ő nála is lehetett a vezérkolomp, hát ez igazán nem volt nagy áldozat részünkről. (Dzsí például állandóan a zsebében lapuló tehénhang-automatát működtette, amit kis rokona plüssállatából távolítottak el a kisded riadtságát csillapítani vágyó szülők).
Más sportteljesítményekről is szót kell, hogy ejtsek: ugyancsak a Károlyi kastélynál történt, hogy a közeli folyócska jegét kőhajigálással próbáltuk beszakajtani, majd végül egy öles méretű jéglemezt is kifogtam a tevékenykedésünk nyomán keletkező rianások által szabdalt táblákból. Azt hiszem az egész kirándulás itt érte el szellemi mélypontját: azt próbáltuk ugyanis megfigyelni, hogy például az emberi köpet ráfagy-e egy jégtáblára.
Hétfői csalinkázásunkon meglátogattunk még egy mintegy 15 méter magas fakardot is, egy-két templomot, és egy MOL benzinkutat.
Veszprémbe érve elfoglaltuk a szállásunkat, majd 1-2 órányi pihenés után nekivágtunk az éjszakai városnak. Egyórás bizonytalankodás után egy normális vendéglőben sikerült megvacsoráznunk, utána felmentünk a várba, ahonnan nemcsak gyönyörű a kilátás, de a vár épületei is nagyon hangulatosak, pláne a karácsonyi díszkivilágítással. Útitársunknak szegődött kéretlenül egy farkaskutya, amely egyszerre volt mulatságos és szívszorító élmény. Jómagam azzal vigasztaltam a többieket, hogy a kutya biztosan nem kóbor eb, mert annál sokkal jobb állapotban volt, és feltűnően okos is volt. Sikerült azt is megörökítenünk, ahogy felkapaszkodik a vár legészakibb csücskének mellvédjére, és kikönyökölve lenéz a viadukt alatt elterülő völgyre, mintha csak századjára csinálná tősgyökeres veszprémi honpolgár módjára. Később a kutya ugyanúgy tűnt el, ahogy megjelent, valószínűleg átnyergelt egy másik turistacsoportra, mi ugyanis nem kívántuk illúziókba kergetni szegényt, ezért nem simogattuk, nem babusgattuk, hogy ne legyen nehéz az elválás. Persze azért előzékenyen szóltunk neki minden olyan alkalommal, mikor az út közepén ténfergett, és jön egy autó, vagy egy busz.
Később még betértünk egy trendi kis helyre, ahonnan néhány pohár bor után hazatértünk panziónkba, amelynek egyetlen vendégei voltunk.
Másnap reggel megkaptuk a választ arra is, hogy miért nem hemzsegnek a vendégek. Tudniillik az átlagos magyarországi panziókhoz képest némiképpen drága szálláshoz járó reggeli a minimálisnál is kevesebbet foglalt csak magában. Máshol a lekvár, a mini-teavaj és a legkisebb kiszerelésű méz számolatlanul kerül az asztalokra kosarakban, itt viszont porciózva sorakozott a tányéron, fő gerincét adva a szegényes menünek. A kávé is kevés és gyenge volt, a máshol megszokott rántottára és bacon-tálra ezután már nem is számítottunk. Maga a szoba mondjuk korrekt volt, de a koszt erősen rontotta az összképet.
Kedd javarészét Zircen töltöttük, az apátságon belül a templomot, egy nagyon gazdag állatpreparáció kiállítást és a szerzetesrendi könyvtárat néztük meg. A legnagyobb örömünkre kitömött Dunaferr-drukkerek is voltak, a gyűjteményben! Persze igazából csak vaddisznók voltak, elnézést minden Dunaferr rajongótól. Innen a tési malmokhoz autóztunk, ahova előzőnap abbéli félelmünkben nem mentünk el, nehogy kietlen helyen fogyjon el tankolás előtt a benzinünk. Most bepótoltuk, és például kezünkben foghattuk az egyik malom bejáratának mintegy 30 centis vaskulcsát. A szélmalmokhoz tartozott még egy régi kovácsműhely, ahol gyorsan kihasználtam az alkalmat és a portások távollétét, és kiegyengettem a folyamatosan görbülő slusszkulcsomat egy ósdi satu segítségével.
Kiadós ebéd, és még egy természetközeli múzeum megtekintése után Fehérvárra mentünk, ahol 2 órás kávézással enyhítettük a meccs előtti drukkot, utána pedig a stadion melletti drukkerkocsmában hangolódtunk a programhoz.
7-re elfoglaltuk helyünket a dugig telt lelátókon, természetesen a papírforma szerint gyengébb hazai oldalon. Felkészültünk a szurkolásra, Dzsí minden ehhez szükséges – és nemrég karácsonyra megkapott – kelléket elhozott, és bevetett, a szurker-pólótól a havasi kürtig. Ám még így sem tudott túltenni a – más kívülállók szerint is hiperultra – újvárosi keménymagon, akik a mintegy másfélórás sportesemény teljes időintervallumában verték a dobot, és fújták a rigmusokat.
A meccs kétségkívül izgalmas és lebilincselő volt, még a magamfajta szolid szemlélődőnek is. Az ugyan szerintem továbbra is csak a véletlen műve, hogy egy-egy kézilabdamérkőzés után nem maradnak leszakadt karok és friss vért lövellő gégefők a parketten, és értetlenül állok afölött is, hogy mi számít szabálytalanságnak, és mi nem, vagy hogy honnantól lépéshiba a lépéshiba… de azért mindezek ellenére élvezetes sport ez, plussz jók a csajok, de erről beszéljenek inkább a képek és a linkek!

Szerzõ: Bari