A szombati győzelem után Zágrábból ki-ki lemondta vasárnapi programjait is, és természetesen azonnal vettünk jegyet a másnapi döntőre. Sőt némi előzetes megrendelés is érkezett hozzánk, öt jegyet kellett venni a kézilabdás és megyeszurker múlttal is rendelkező Ritáéknak. Amikor mindezt másnap 2 körül teljesíteni igyekeztünk, örömmel láttuk, hogy az elődöntős negyedházról szó sem lesz, hatalmas tumultus (persze csak magyarokból) próbált jegyhez jutni. A franciák hiányát egy borízű hang is felismerte és „hol vagytok csigazabálók?” kántált kérdésével adott hangot hiányérzetének. A nappalt a várost elborító magyarok között, ebédeléssel, kávézással, belvárosi mászkálással töltöttük, majd időben visszaérkeztünk a stadionhoz. Szerencsésen választottuk a parkolóhelyet is, mert a hatodik érzékkel elhagyott első utcáról minden autót elszállítottak a horvátok. Elég ellenszenvesen viselkedtek a hatóságok amúgy is, elzártak közterületeket, jeggyel sem engedtek be néhány szerencsétlent, elvettek öngyújtókat és aprópénzt mint veszélyes eszközöket. Egy órával a meccs előtt ilyen körülmények közepette szinte késésben voltunk, dehát meg kellett várnunk az újabb baráti különítményt. Velük sajnos nem találkoztunk a jegyek átadása után, mert a jegyek eltérő szektorba szóltak, illetve mi tovább maradtunk a csarnokban. A meccs mint egy álom zajlott 55 percig, Pálinger Kati mindent védett, Radulovics ontotta a gólokat, Görbicz fineszesen játszott, még a hajrában is hat góllal mentünk (ezeket persze gondolom mindenki tudja). Joe Bácsival leginkább azon versneyeztünk, hogy kinek veszi át több rigmus-kezdeményét a csarnok. Persze a Ria-ria Hungáriával, a Mindent belével, vagy a Pálinger, Pálingerrel gyakorlatilag biztosra mentünk. Joe az 55. percben elkezdte volna az „Izzik a csarnok, itt a világbajnok!!!” hangzatú örökbecsűt, amikor könyörögtem, hogy ezt még ne, nincs még vége! Bár ne lett volna igazam!
Én már csak azt számolgattam, hogy több gól maradjon az előnyből, mint ahány perc van hátra, de a nulladik másodpercre éppen nulla lett az előny, időntúli hetessel egyenlítettek a gallok.
Azt hiszem ilyen lehet az infarktusközeli állapot (jó-jó megyefanatikusok vagyunk, de töredelmesen be kell vallanom, hogy a Jászapáti, vagy a Budaörs győzelme ennyire nem mozgatta meg a mélyrétegeimet), eleve nem vettem észre, hogy az utolsó magyar gólt (Görbicz csodálatosan fontos gólját) nem adták meg az izlandi bírák (persze nem fogjuk a bíróra a dolgot, de azért Arnaldssonnak és Vidarssonnak kijárna egy komolyabb gejzírben-fürdetés) , így az eredményjelző tábla felé mutogattam borzalmasan kétségbeesett és ostoba tekintettel, majd amikor realizáltam, hogy tényleg vége és tényleg döntetlen, akkor tudtam, hogy vége. Kettős emberhátrányban kezdtünk, a lélektani előny is ott volt, mi azért még üvöltöttünk, de valahogy nem hittem már, hogy nyerhetünk. Így is lett, kikaptunk, ami voltaképpen érthetetlen, hogy miként történhetett meg, és bár nagyon szomorúak voltunk, igyekeztünk telitorokból éltetni a lányokat. A meccs közben - végén megint tudósítottuk a rádiót, azt hiszen nem árulok el nagy titkot, hogy alaposan megváltozott a hangszínem (túl azon, hogy teljesen el is ment). A hazaballagás így elég szomorú volt, még eszegettünk, majd két autóstoppal kiérkező ismerősünket felvéve megindultunk az autópályán. Leszámítva a hihetetlen ködben lépésben megtett egyórás dugót jó útunk volt, sőt a dugó is szellemes volt, megcsodálhattunk néhány érdekes szurker-járművet, egy hódmezővásárhelyi Trabant nyerte el leginkább a tetszésünket, illetve az előttünk totyogó autó egyik figuráját, aki tízpercenként kiszállt az autóból. Hol egy újabb doboz sört vett ki a csomagtartóból, hol némi űrítéssel ennek csinált helyet...
Egy biztos: A hatalmas győzelmi sansz ellenére, értékelni kell a csodálatos második helyezést, hazaérkezésem után azonnal el is kezdtem a különböző internetes fórumokon éltetni a lányokat és beszólogatni a károgóknak, másnap pedig körülnéztem az olimpiai jegyek körül.
Athénban is ott leszünk!!!

Szerzõ: Dzsí