Csütörtök este békés esti programom (éppen vendégségben voltam) közben hívott Joe Bácsi, aki a megyei futballon kívül is követi a sporteseményeket, hogy a magyar női kézilabda válogatott remek játékkal elődöntőbe jutott a vébén, szombaton Zágrábban elődöntő, menjünk ki! Minden szempontból rossznak tűnt az ötlet, szombaton munkanap volt, azon kívül is több program, rengeteg munka– és intéznivaló-elmaradás, ajándék-vásárlási stressz nyomasztott, úgy, hogy ennek megfelelően azonnal igent mondtam és elkezdtünk szervezkedni. Egy háromfős extra-különítményt belelkesítettünk (Bazsi, Joe Bácsi és Dzsí) majd megkezdtük a szervezkedést. Megtudtuk, hogy jegyet az Oktogonnál lehet venni, pénteken odamentünk, addigra már bezárt a bazár, szállást ugyan foglaltunk a neten, de úgy éreztük, hogy nagyon neccesen érhetünk csak ki este negyed nyolcra a kezdésre. Amikor azután kiderült, hogy előrerakták négyre a meccset, és nincs jegyünk, teljesen irreálisnak tűnt az egész, természetesen azért elindultunk. Magam például szombaton hajnalban bementem a munkahelyemre, igyekeztem minden szombati teendőmet elvégezni, így fél tizenegykor már tudtunk találkozni. Joe Bácsi be sem ment a munkahelyére, és mivel a szobájának kulcsai nála voltak, egy fontos irat előteremtése érdekében lakatost kellett hívni. Remek tempóval szeltük a kilométereket, így teljesen sanszosnak ígérkezett a kezdés elérése, amikor az egyik balatoni faluban, zászlót lebegtető autó hagyott le minket (a falun belül vagy százhússzal), ahogyan mi neveztük őket, a Fanatikusok. Kitaláltuk, hogy biztosan kevés a jegy, azért sietnek, na és persze bizonyára a stadion lokációját is majd ismerik, így utánuk eredtünk. Joe Bácsi halált megvető bátorsággal követte őket, szerencsére az autó tulajdonosa aludt (Bazsinak erősebbre sikerült a péntek este, volt mit kipihennie), így sokáig tartottuk a tempót, végül lemaradtunk. Ismét elcsodálkoztam a horvát határon, hogy a délszláv határőrök számára milyen haszonnal bír a „hová?” kérdés, amit mindig feltesznek, és szerintem a legelvetemültebb drogdílerek is kitalálnak rá valami adekvát választ (jelen esetben például a „Zágrábba” jónak tűnt), ám Joe Bácsi nem vette szó szerint a kérdést, mégis a magyarul elhangzó „kézilabda” válasza kielégítette az egyenruhásokat. A Zágrábig tartó autópályán némi elismeréssel vettem tudomásul, hogy még nem fertőzte meg a konzumálás az egész világot (kilencven kilométeren át se benzinkút, se büfé), ám utána az autó megkapta jogos benzinét, mi a jogos szendvicsünket, sörünket. Már-már úgy tűnt, hogy órákkal a kezdés előtt megérkezünk, ám szerencsére a „Zágárábban térkép és horvát tudás nélkül találj meg valamit!” című projekt kitöltötte a holtidőt. A túra során összesen mintegy húsz érdeklődő kérdésemre egyetlen egyszer kaptunk angolul választ, ami azért egy ennyire idegenforgalom-központú helyen meglepő volt és csak remélem, hogy nem arról szólt a történet, hogy az „ekszjúz mí, Dom Sportová dgye?” kérdésemből nem jöttek rá, hogy ez angol akart lenni. Végül csak meglett a műintézmény, ahol magyar és norvég szurkolók (ők éppen bukták a spanyolok ellen az olimpiai kvótát) iddogáltak és kántáltak, javarészt szimpatikus szurkolók bár némi erősen korlátolt sovén szlogenhalmaz is átszűrődött, az „itthon vagyunk”-ban még volt némi báj, de amikor Bazsi mellett az egyik magyar vezérszurkolóhoz a barátságos norvég szurkolók angolul közeledtek, mire az „Angolul én? Én magyar vagyok...” (a három pont néhány nem éppen irodalmi magyar kifejezést takar) válasz érkezett, rájöttünk, hogy a nyelvtudás hiánya nem pusztán a horvát járókelők sajátja. A lelkes csapattal, zalaegerszegi, kanizsai szurkolókkal elfogyasztottunk még egy sört, majd betódultunk a mintegy nyolcezres csarnokba.
A nézőtéren gyakorlatilag csak magyar szurkolók voltak, igaz nem gondoltuk, hogy elhomályosítják a napot a szöuli charter-járatok, de egy kis helyi érdeklődésre azért gondoltunk. Erős negyedház mellett indult a meccs, borzasztó lelkesen szurkoltunk, olykor a Rádió Café adásába is tudósítottunk, és a jóval rátermettebb, erősebb (és persze szebb) magyar lányok egy rengeteg gólt hozó meccsen le is gyűrték a dél-koreaiakat. Az amúgy példásan sportszerű Joe Bácsi kétszer veszítette el a türelmét, a német bíró egy ítéletén (amit elkeseredett „szőke rizsevő” üvöltéssel honorált), illetve amikor a dél-koreai edző reklamált („semmi ugrabugra” - ordított Joe). Még a dél-koreai kapus Schumacherre (nem a pilótára, hanem a kapusra, ha valaki még emlékszik) emlékeztető bodicsekke okozott némi ellenséges hangulatot, amit csak tetézett a hálóőr színpadias meghajlása a magyar szurkolók felé.
A szünetben életem első alkoholmentes sörét is elfogyasztottam, majd a győztes csapatot hatalmas ünneplésben részesítettük, meg is érdemelték, ritka szimpatikusak voltak a lányok az ünneplés fogadásában is.
Mi jöhetett volna ezután? A szállás megkeresése térkép és horvát nyelvtudás nélkül. Majd a másfél órás program után, némi zuhany és pihi, majd irány a zágrábi éjszaka! Erről azonban már nem szól a fáma, egyrészt az itthonmaradt barátnők miatt, másrészt meg azért, mert voltaképpen nem történt semmi...

Szerzõ: Dzsí