Az előzmények lesújtóak voltak: a honlapon is beharangozott hiperrangadóra nem igazán tudott eljönni senki, és mivel a „kerületet” már egyszer megnéztem magányosan, gondoltam még egyszer nem megyek el egyedül. Ráadásul pénteken alaposan belehúztam az éjszakába, így amikor 10 körül felébredtem, eszem ágában sem volt kapkodni, hogy elérjem a 11 órás kezdést, elhatároztam, hogy kihagyom a derbit. El is kezdtem reggelizni és néztem kedvenc televíziós programjaimat, a nemzetiségi műsorokat, már túl voltunk a Srpski ekranon és az Unser Bildschirmen, sőt elkezdődött a Hrvatska kronika, amikor egyszer csak bevillant a Joe Bácsi féle örökbecsű („Lehet eső, hó, vagy sár, megyeszurker nem hátrál”), borzasztóan elszégyelltem magamat és mint valami mágnes elkezdett vonzani a Sújtás utca Gázművek-aréna. Pillanatok alatt felkapkodtam (a tél miatt nem kevés) ruhadarabomat, majd a HÉV-vel is szerencsém volt, így egész mérsékelt késéssel megérkeztem a pályához.
Már a korábbi meccseken rájöttem, hogy vonzom a labdákat (csak, hogy a megkezdett mágneses képnél maradjak). De hogy ennyire?
Történt ugyanis, hogy miközben öles léptekkel közeledtem a pályához, éppen az aszfaltépítő munkásokat kerülgettem és persze már hallottam a szívemnek oly kedves (némileg borízű) futballhangokat, amikor a Záhony utcába kirepült a kapu mögötti igen magas kerítés fölött a labda. A hatalmas kőfal miatt persze az eredetéről semmit nem láthattam, de a Gázművek csatárának lövése valószínűleg a rádiótudósítás-klasszikust idézte („Lipcseinél a labda. Jó lövés. Bedobás.”), hiszen a kerítés tényleg elég magasan van. A labdára azonnal lecsaptam, bár ezt két munkás bánatosan nézte, nyílván ők is követik a megyeszurkerség azon alapelvét, hogy labdába kell érni. Sajnos erre végül lehetőségük nyílt, mert ha csak centikkel is, de a kerítés tetejét találtam el (ez egy elég kínos kudarc volt a munkások előtt) és a labda visszapattant. Az aszfaltosokat nem akarom bántani, de az ő két labda-visszarúgási kísérletük szánalmasra sikeredett, eddigre viszont már ki ért egy cserejátékos. Visszaadtuk a labdát neki és legalább meg tudtam kérdezni, hogy mennyi az állás, bizony egy kerület-találatról már le is maradtam. Beérve a pályára, első utam a büféhez vezetett, ahol a kereslet helytelen felbecsülésének klasszikus példáját láttam („a forralt bor és a sör elfogyott”). Ezen a Sújtás utcai törzsvendégek erősen méltatlankodtak, de hiába ha az ellenfél azonos kerületből jön, ráadásul a megyések is kiválasztják a meccset, akkor sokan vannak (pontosabban mintegy 200 kerület-fan és egy megyefan is megérkezett.)
A mérkőzés kifejezetten sportszerű volt, a kiváló arénában egészen közelről lehetett mindezt követni, voltak csapatukat buzdító kerület és gázultrák is, egyszóval jól éreztem magam. Láttam még egy kapu előtti kavarodás után megejtett, amolyan fineszes gólt és jó néhány helyzetet. A mérkőzés végén a kerületi játékosok kijöttek a clan nevű ultracsoportukhoz és egytől egyig mindenki lepacsizott, rendkívüli módon tetszett a játékosoknak ez a gesztusa. A végig éneklő Kerület-hívők meg is érdemelték a köszönetet, valóban remeket alkottak, nekem messze a legjobban a kimaradt Gázművek helyzetekre tartogatott nótájuk tetszett, amelyet dallam nélkül ugyan nehéz visszaadni, mindenesetre hangulatos kántálás közbe, valami ilyesmit lehetett hallani: „Mi volt? Mi volt? Mi voooolt? Mi lett volna? Semmi nem volt.” – ezt többször és hatalmas hangerővel. Gratuláció ezúton is. Nagyon tetszett. Ahogy ballagtam le a pályáról még egy különös eb tett rám mély benyomást és az a Minarik Edés hangulat, hogy az egyik Gáz-játékos nagy tálca zsíroskenyérrel járkált körbe a társak közt. Egész meccs alatt záporoztak a megyések sms-ei, hiszen mindenki jelezte, hogy látta az aznapi Magyar Nemzetben a nagy megyeszurker-cikket. Magam ekkor még nem, ám a HÉV-ről leszállva, azonnal vettem 5 Magyar Nemzetet, amelynek ugyan az ismert prózai okai voltak, de az újságárus vélhetően meg volt győződve arról, hogy éppen az Orbán Viktori útmutatást követem és a polgári lapokból a szomszédoknak is viszek…

Szerzõ: Dzsí