Kisebbfajta aranycsapat készülődött az ígéretes NB III-as szuperrangadóra. A Duna csoport két kiemelkedő csapata, az első és a második helyezett találkozott, ráadásul villanyfényes meccsen Felcsúton. A törzstagokon (Bari, Joe Bácsi, Jégcsap Bébi, Varangy, Dzsí) túl rengeteg premiert is ünnepelhettünk, hiszen Tato, Csaba, Rodi, Dóri, Buci, Pupák és Bence most mutatkoztak be, mint megyeszurkerek. Lefelé Etyeken keresztül kerültünk, gyönyörű utakra tévedtünk és mivel én Csabával (aki haditudósító) utaztam renegeteg érdekes történetet hallhattam Észak-Koreáról, albánokról, afgánokról, és mivel Csaba néhány román-magyar focimeccsen is ott járt, mert ezek is a „hadi” kategóriába esnek, így még némi sportvonzata is volt mindennek. A felcsúti pályánál rengeteg ember és remek létesítmény fogadott bennünket, helyes kis lelátó, kivilágított pálya, korszerű játékos-kijáró, kultúrált büfé. Az ivóban felvettük a „folyékony pulóvert” és közben megszemléltük a két éve megyei bajnokságot nyert csapatban Viktor portréját is, aki ezúttal Dr. Orbán néven cserejátékos volt. Sajnos nem lépett pályára, így rajongói legfeljebb a szünetben melegítés alatt és a meccs után labdahordás közben figyelhették meg higanymozgását. Hamar feltűnt, hogy a hangadók inkább a budaörsi drukkerek, akik állítólag (ezt a vécében hallotta Varangy) nem kevesebben, mint háromszázan érkeztek. Bari időközben megmutatta egy atyafinak, hogy melyik a felcsúti négyes, aki a bácsika fia volt. Kérdezte is Bari, hogy nem szokott-e kijárni a meccsekre, mire az öreg bevallotta, hogy most van először, hiszen Fehérvár messze van. Mi megyeszurkerek persze megmosolyogtuk ezt a távolságot. Lassan el is kezdődött a meccs, a rendkívül technikás budaörsiek voltak főlényben, két helyzetük is volt. Magam határozottan budaörsi érzelmű lettem, és elmésnek éppen nem mondható bekiabálásokkal, jótanácsokkal, illetve dudálással bosszantottam a nagyérdeműt. Öttagú autókonvojunk két késve érkező kocsijából éppen csak megérkeztek a megyeszurkerek, amikor a meccs (számomra) legfontosabb jelenete bekövetkezett. Egy hatalmas felszabadító rúgásra, harminc méteres sprinttel rárajtoltam, majd látványos és egészséges rúgással visszalőttem a pályára, igaz közben veszélyeztettem a felcsúti pálya felett lengedező EU-zászlót. Ritka büszke voltam és a késve érkezők is azonnal lokalizálhattak bennünket. Szünetig gól nem esett, így néha volt időnk hátrapillantani a „falakókra”, vagyis arra a három megyeszurkerre, akik egy fatörzsön múlatták az időt (lásd fotó). Szünet után a budaörsi keménymag közepére helyezkedtünk, így újabb neveket tanulhattunk, és közösen fogalmazhattuk meg beszólásainkat. Ennek egy hátránya volt, hogy az általam kreált beceneveket itt már nem használhattam úgy, mint az első félidőben, ahol a felcsútiak között nagyon bennfentesnek hangzott, a „menjél Doki”, „Mögötted a Csúsza” és hasonló légből kapott nevekkel megfogalmazott utasítás. A felcsútiak egy kontrából találtak egy gólt, sőt utána szélvészgyors fülbevalós csatáruk révén még veszélyeztettek is, a budaörsieknek pedig nem ment igazán. A pályán (egy budaörsi páros láb után) és a nézőtéren (a vegyesen ücsörgő szurkolók kisebb szóváltásai miatt) volt némi izgalom, de az eredmény nem változott. Utána a megyeszurkerek többsége önfeledten fotózkodott, mások még elvégezték folyó ügyeiket, majd szép lassan megindultunk hazafelé. Még találkoztunk budaörsi futballista barátunkkal is, de mint kiderült ő el van tiltva, vagy valami hasonló (egyszóval nem játszott).

Szerzõ: Dzsí