Négy egykori kolléga, Sutyi, Varangy, Bari és Dzsí jöttek össze ezen a napsűtéses őszi vasárnapon, hogy Környén is megvizsgálják a lokális futballéletet. A reggeli találkozóra időben érkezők vagy félórát vártak Barira, aki családi ügyei miatt alaposan elkésett a találkozóról. Kiderült: nagymamáját kellett meggyőznie arról, hogy a lottóötös esélye nem csökken attól, hogy egyre többen játszanak. A nagyi szerint ugyanis most már olyan sokan játszanak, hogy biztos nehéz annyi szelvény között megtalálni a telitalálatosat. Kicsit tekeregtünk a környéken, így gyakorlatilag éppencsak beestünk a kezdésre. A lelátón vegyesen környeiek, tardosiak, ráadásul a játékosok, az edzők és a bírók szemmel láthatóan jól ismerték egymást, amiből egy rendkívül sportszerű hangulatú mérkőzés kerekedett. Eleinte egészen kínos hibasorozatok voltak, nagyon gyenge meccstől tartottunk, de egy környei gól feldobta a hangulatot. A gólszerző csatár kicsúszott a nézők felé és komoly erőfeszítések árán kibogozta az alsó trikóját és komoly sztároktól ellesve, mutogatta a közönségnek. Valószínűleg puhán fogó grafitceruzával írt rá valami „szia anyu!, vagy szeretlek Bözsi” feliratot, mert én egy méterről sem láttam semmit a fehér polón. A második félidőben sokat javult a játék, a környeiek egyre kapufaerősebbek lettek, előbb az üres kapura emelték rá, vagy 45 méterről a felső lécre, majd az egyik hátvéd hazafelé rohanva, lendületből kilőtte a saját felső lécét. Az ezt követő edzői dörgedelmen: „egyszerűbben a saját kapunál” csodálkoztunk egy kicsit, mert szerintünk ennél egyszerűbben már nem is lehetett volna. Ám egy hazai szurkoló kommentárjánál („legalább nem lett szöglet se”) rá kellett jönnünk, hogy valóban zseniális volt a megoldás. Végül a kistermetű Lajos nevű hazai csatár még egy gólt bevágott. Szellemes jelenetekből akadt bőven, a félidőben egy kutya bűvölt el minket, amelyik az egyik labdát megszerezve, hihetetlen sebességgel terelgette a bőrt. Az egyik rossz kirúgásnál, a „pontosabban a felrúgást” edzői tanács tetszett nekünk, illetve komikus volt a tardosi csere-középhátvád, aki derekasan mozgott és cipelte irdatlan pocakját, ha gyors nem is volt a játékos, de tiszteletet parancsoló mindenképpen. Sutyi ezúttal is felmutatott egy-egy emlékezetes beüvöltést, az egyik kirúgás közben például állati hangon elordította magát: „Támadás!”, majd tovább üvöltött: „Ne mondjam még egyszer!”. Legalábbis meglepő volt… Utána még az alaposan megéhezett csapat kálváriája következett, ahogyan az lenni szokott, a majki remeteségnél éppen egy 48 fős külföldi csoportot vártak és zártkörűvé nyilvánították a vendéglőt. Ugyan megpróbáltunk azonnal külföldire váltani és a csoport előhírnökeinek kiadni magunkat, de kudarcot vallottunk. Végül Oroszlányban megebédeltünk, de csak örökkévalóságnak tűnő várakozás után. Igaz, annál jobban esett a malac, amihez egy extra adag szalonnát is kikértem.

Szerzõ: Dzsí