A Megyefoci mozgalom „főpapja”, Dzsí mester utasításai nélküli első önálló szervezésünket tudhatjuk magunk mögött, de érzésem szerint elégedettek lehetünk teljesítményünkkel. A kinézett Gyöngyös-Besenyőtelek mérkőzés mind a pályán, mind a pályán kívül beváltotta a hozzá fűzött reményeket.
Nem indult könnyen a vasárnap, jó magam Joe Bácsi SMS-ére ébredtem hajnalban, amelyben arról tájékoztatott, hogy fizikai képtelenség lenne részéről a meccs megtekintése, egy előző napi fékevesztett bulizás elfajzásának köszönhetően. Rövid, ám velős „Ne má’!” üzenettel adtam tudtára, hogy ezzel nem csupán saját magáról állít ki gyatra bizonyítványt, hanem a mozgalom eszméjét is sárbatiporja, mitöbb a tengerentúlon 5 csillagos szállodában senyvedő Dzsí tanainak való megfelelésben is elmarad a kívánalmaktól. (E sorok írója persze könnyen beszél, a fent említett tivornyáról idő előtt távozott, és sofőri szerepe miatt 3 alkoholmentes sört fogyasztott csupán, igaz ez is elegendő volt egy kisebb rosszulléthez.)
Hatott a lelki terror, Joe Bácsi megemberelte magát, és igyekezetében arról is megfeledkezett, hogy egy órát nyertünk a téli időszámításra való átállításkor. Így szegény kerek egy órával hamarabb megjelent az indulás helyszínén. Megkegyelmeztem neki, hiszen emberfelettit produkált az idő előtti (11 órás) talpraállással. Ezzel persze lehetőséget nyertünk arra, hogy a meccs helyszínéül szolgáló Gyöngyöst jobban felfedezzük. Ebben Joe Bácsi nagy segítségünkre volt, hiszen diákéveit részben ebben a városban töltötte, így egy-egy nevezetességnél személyes – kis jóindulattal érdekfeszítőnek is mondható – emlékekről tudott beszámolni. A város autós körbejárása után a központnál leparkoltunk, és gyalog folytattuk a felfedezést. Amiről Gyöngyös kapcsán mindenképpen érdemes szót ejteni, az a páratlan kreativitás és játékosság, amivel a gyöngyösi kereskedők rendelkeznek. Mind a boltok elnevezése, mind a kirakatok berendezése meglepő leleményességről tesz tanúbizonyságot. Annak ellenére, hogy semmi sem volt nyitva vasárnap délután, a boltok nézegetése így is remek szórakozásnak bizonyult. Általános szabály, hogy a bolt neve valami állatka és annak – alkalmanként alliteráló – tulajdonneve. A kirakatokat gyakran díszíti matrica, így megfigyelhettünk spárgázó tehenet, ugráló halacskát, a Frakkból ismert macskákat, és sok egyéb gyerekes teremtményt. A díjnyertes akkor is a főtér sarkán levő vadászbolt kirakata volt. A kitömött monguz, meg a horgász és vadászfelszerelések széles választéka mellett egy 386-os PC keltett némi feltűnést. A hidegben a kuncogás néha vacogássá fajult, és eredeti célunk – miszerint keressünk élelmet a meccs előtt – egyre fontosabb késztetéssé vált. Közeledvén a sípszó, úgy határoztunk, hogy visszatérünk az autóhoz, mese nincs. Útközben egyetlen srácot állítottunk meg, hogy megtudjuk merre van a pálya a városban. A fickó diákféle volt, jól láthatóan a modernkor rabja, kezében féltucat másolt CD-vel próbált hazaiszkolni a fagy elől. Láthatóan fázott, talán csak a szomszédból ugrott át a haverjához, ám a sebtiben felkapott dzseki nem bizonyult elegendőnek a hideg ellen. Mi azonban nem kegyelmeztünk neki, mindenképpen szükségünk volt az értékes információra, azaz a harmadosztályú csapat helyi meccseinek színhelyére. A figura röviden vázolta a problémát, miszerint 3 pálya is van a városban. Aztán isteni sugallatra elkezdte magyarázni az utat az egyikhez, mint később kiderült, a jó helyre, ezúton is köszönjük neki. Nagyjából már az instrukciók végefelé közelített, amikor hirtelen félbehagyta a mondatot, és köszönés nélkül továbbténfergett csonttáfagyott pálcikalábain. Nem sokáig engedélyeztük magunknak a csodálkozást, hiszen az óra ketyegett. Túránk harmadik szereplője, Kriszti azért még megeresztett egy fohászt, emlékeztetve korábbi élelemszerzési próbálkozásunkra: „Nem igaz, hogy egy vacak éjjelnappali sincs a környéken!”. Állításának érvényessége azonnal bebizonyosodott amint az autóba szállás előtt körbetekintettünk. Ugyanis alig 50 méterre a parkolótól volt egy eldugott bolt, persze ellentétes irányban, ahogy mi korábban elindultunk. Gyors nápolyi és üdítő vételezése után elgurultunk a pályához az „eszkimókus” által korábban kijelölt útvonalon.
A pályához érvén a némileg logikátlan parkolási trendhez próbáltam igazodni, fő célom az volt, hogy én se szoruljak be később, és mást se akadályozzak a kiparkolásban. Közben szemem sarkából a kapunál álló atyafiakat figyeltem, és próbáltam levonni következtetéseket a reakcióikból. Természetesen csakis azután szóltak, mikor már leállítottam a motort, és éppen szálltunk volna ki. Szerintük a kapun való behajtást akadályoztam, és javasolták, hogy álljak balrább egy méterrel. Jeleztem nekik, hogy ezzel elzárom az utat a fal tövében meghúzódó Trabant elől. „Ugyanmár, az a bíróé, az megy el innen utoljára!” mondták kacagva.
A pályára és a facilitásokra ezúttal is találó jelző, hogy „egykor jobb napokat látott”. A robosztus betonlelátó helyenként annyira megsüllyedt és megszürkült, hogy a Gyűrűk Urából ismert Mória tárnáinak remek díszlete lehetne. A pálya mellett heverő díjkiosztó dobogót és a mobil tribünöket is az enyészet tette éppen magáévá, ezért illedelmesen elfordítottuk fejünket. (Pályákról, minőségről, hangulatról... hamarosan külön értekezést is olvashatnak a Megyefoci olvasói az elmélet rovatban!)
Eleinte féltünk, hogy Gyöngyös már van akkora város, hogy a harmadosztályú csapat ténykedését érdektelenség kísérné (lásd az Elmélet erről szóló bekezdéseit!). Kellemes meglepetés volt, hogy ennek ellenére többszáz néző gyűlt össze, bár igaz, hogy nagyobb arányban képviselték magukat a vendég besenyők, nemhiába egy éremesélyes csapat kísérői. A gyöngyösiek némileg hátrábbról, a nyolcadik helyről vághattak neki a mérkőzésnek. A különbség ellenére korai meglepetést szereztek a gyöngyösiek! Nagy igazság, hogy pontosan érdemes érkezni a meccsekre, mert a csapatok egyike a másik fél álmos kezdését sokszor váltja gólra. Ezúttal is ez történt, az első támadás gólt hozott, örülhettek a gyöngyösiek. Az „ezúttal másként lesz!” érzés melengető érzésének nem sokáig örülhettek a hazaiak, mert szinte még ugyanabban a percben egyenlített a zöldben játszó besenyőtelki csapat. A korai gólok jót tettek mind a játékosoknak, mind a szurkolóknak. Az aranylábúak a pályán osztották a zsugát, a nézők a korlátokon kívül. A hangulat az időjárásnak megfelelően néha fagyossá vált, a korosodó közönség nem kímélte az ellenfél szurkolótáborát egyik fél részéről sem.
A besenyőtelkiek főszurkere egy mázsa feletti egyén volt, foglalkozására nézve valószínűleg böllér. Szederjes orrát a belső tűz a szokásosnál is vörösebbre hevítette. A meccs első percétől az utolsóig dirigálta a csapatot, bődületes hangerővel, és az önkívületi állapot átragadt a szomszédos székekre és padsorokra is. A közelünkben ülő vékonytekintetű magas szikár sporttáskás középkorú ember viszont inkább a csendesen filozofálgató típus lett volna, és igencsak felbőszítette a böllér olykor minden változatosságot nélkülöző, panelekből építkező üvöltése. Mi Szuhay Balázsként jellemeztük a nekünk szimpatikusabb egyént, bár utólag rájöttem, hogy sokal inkább hasonlított a Markos-Nádas kabarék kiegészítő emberére, aki részegen mindig hívta „Anyuszííí”-t. A böllér valóban, alig 2-3 játékost említett csak, köztük is leginkább egy bizonyos Busait, és technikai utasításai is főként a „menj előre!” „húzd hátra”, „ne hagyjad!”-ra korlátozódtak. „Komolyan mondom, itt mindenki Busai…” morogta a szikár muki először csak magának, a mi szórakoztatásunkra, majd a távolabb állók között is szerzett híveket a „Busai, add Busainak, menj előre, húzd már hátra!” paródiával. A böllér kifigurázásával Szuhay hamar kivívta a semleges megfigyelők szimpátiáját, a besenyő szurkolók viszont vérszemet kaptak. Noha mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy az ártatlan paródia megengedhető eszköz a szurkolásban, a böllér brutális otrombasággal vetett véget a mulatságnak - szerencsére csak retorikai szinten. A túlzott reakció néhány percre visszavetette a szurkolói hangulatot, de szerencsére sikerült a két tábornak elmozdulnia a kommunikációs holtpontról. Ezután már inkább a meccs és a játékosok kötötték le a nézők figyelmét, és néhány valóban konstruktív dialógus is kialakult a nézőtéren. A besenyőtelkiek gyakran hozták fel a bajnokság állását, ám a gyöngyösiek meg egyre aktívabban hozták fel az idegenlégiósok magas arányát a zöldek csapatában. A tabelláról azt is megtudhattuk, hogy voltaképp irreleváns egy minden tétet nélkülöző bajnokságban, pláne a hazai viszonyok között. Ahogy a szikár úr fogalmazott: „Ne a tabellával, hanem inkább a Bellával foglalkozzunk!” Erre nehezen tudtak tromfolni a besenyők.
A játékosok között az első félidőben hamar kiszúrtuk a szokásos „helyi Beckham”-et. Már-már alapszabály, hogy minden csapatban akad egy figura, aki kissé piperkőcebb a többinél, fura hajviselettel, cipő, vagy mezviselési technikával hívja fel magára a figyelmet, és titkon még reménykedik egy komolyabb karrierben. Ez legtöbbször némi sértett önérzettel és pazarnak nem mondható technikai tudással párosul, és bizony eleinte itt is erre a meddő párosításra gyanakodtunk. A – szerintem inkább a Big Brother Bálintjára „hajazó” – helyi Beckham a besenyők táborában játszott, és a mez alatt hosszúujjú pólót viselt, amivel hamar elnyerte a „Greta Garbo” nevet. Első félidős tevékenységét a gyöngyösi tábor csak úgy jellemezte, hogy „ifi”. A besenyők nagy bizalommal voltak kedvencük iránt, aki, ha jól értettük a „Lippi” névre hallgatott, vagy talán ez is csak becenév volt. A böllér Lippi feltámadásával fenyegette a gyöngyösieket, és a második félidő közepétől – főleg Lippi őrzőjének fáradásának köszönhetően – egyre figyelemreméltóbb húzásokkal lepte meg a gyöngyösieket. Ez aztán góllá érett, majd nem sokkal rá egy gólpasszával alakult ki a besenyőtelkiek 3:1-es győzelme. A böllér üvöltése és állapota agyvérzés-szerű szimptómákat mutatott, amiben személy szerint gyenge pillanataimban titkon magam is reménykedtem. Mentségemre szóljon, hogy túl közel ültünk ahhoz, hogy a belőle jövő zajon és sportszerűtlen viselkedésén felül tudjunk emelkedni. Biztos vagyok benne, hogy bilikék Ifájának sofőrfülkéjében található egy „Jaj a legyőzötteknek” feliratú kitűző, közvetlenül a „Sanyi King” nyomtatott rendszámtábla mellett.

Szerzõ: Bari