Rettentő olcsó lenne a színvonallal viccelődni, ezért most nem jön a magyar válogatott és a BAZ-megyei első osztály összehasonlítása. Természetesen tudjuk, hogy a válogatott meccs nem megyefoci, ám mivel olyan ritkán tudunk egy jót szurkolni mostanában, Lórival úgy gondoltuk, hogy beszámolunk a magyar-román barátságos mérkőzésről is.

Mindenekelőtt persze be kell vallani, hogy jelenlétünk egy árukapcsolásnak köszönhető, mint azt bizonyára sok szurker tudja, a szeptemberi selejtezőkre úgy lehetett jegyet venni, ha 7500 forintért a portugál és a svéd meccs mellett a barátságos románra is megvesszük a jegyet.
Végül nem bántuk meg. Értek minket kellemes meglepetések is, na és kellemetlenek is persze. Mindig, minden helyzetben szeretek szurkolni a magyar válogatottnak, no persze a barátságos meccseknél ezerszer jobban szeretem a barátságtalanokat, vagyis, ahol tét is van. De most egy kicsit tartottam tőle, hogy a szép sportbaráti megemlékezést beárnyékolja majd valami kínos sportszerűtlenség, teszem azt, szól a fütty, amikor Marion Cozma emlékére is szól a román himnusz. A megyeszurkerek által amúgy sem favorizált himnusz-fütyülés szerintem mindig is szutyok nagy brutykóság, de most kifejezetten zavart volna. Fütty aztán elvétve volt, de ügyes szervezéssel előtte már vastapsolhattuk a román kézilabdázót és édesapját, ráadásul a füttykoncert is csak szórványos volt, na bumm, ettől még nem ment el az életkedvem. Az viszont tetszett, hogy mint minden normális sporteseményen, sőt, mint sok európai futballstadionban is, ezen a meccsen a Puskás Ferenc Stadionban is csapoltak némi sört. Mivel a sör és a szurkolás nemcsak a tévé előtt járnak jegyben, de az általunk oly nagymértékben szeretett megyei meccseken is, ez örömteli meglepetés volt a megyeszurker gárdának. Ugyanúgy egyébként, ahogy a profi és gyors beengedés is. Ezek az apróságok sokat segítenek a közönség hangulatán, összességében szerintem megéri, hogy kevésbé frusztrált a tömeg, még akkor is, ha kettővel több vécépapír jut be, illetve három ember esetleg leissza magát. No persze, a szervezők arra figyeltek, hogy akkora sorok alakuljanak ki, hogy erre azért ne legyen senkinek se esélye, majd szép lassan elfogyott a legtöbb pultnál a sör.

Lórival azért mindig elgondolkodunk a magyar vállalkozón. Becuccol a meccsre a pultjaival, felvesz néhány embert, majd eladja a sörét. Nem lett volna jobb üzlet, háromszor annyi embert, és ötször annyi sört hozni. Óvatos becslésem szerint jobb lett volna az este eredményessége. Lórival aztán azt is teljes megdöbbenéssel tapasztaltuk, hogy előzetesen megvett jegyeink nem egymás mellé szólnak. Kicsit próbálkoztunk itt-ott leülni, de mivel teltházas volt a szektorunk, rendre továbbpattintottak, végül csak lehorgonyoztunk valahol. Népdalbarát szurkerek mellé kerültünk, akik bár különböző helyekről érkeztek, hamarosan egymásra találtak és közös nótázással múlatták az időt. Egyfajta élmény volt. A minőség elég lett volna a Megasztárba kerüléshez, de sajnos a korai adások móka-válogatásaiba inkább.

A meccsen mindenki láthatta, mit is lehet róla mondani? A csapat az első félidőben eleinte kicsit nyomott, nem tettük-vettük rosszul a labdát, de amikor a 33-ik percnél kezdtünk leülni, kéretlen futballváteszként csak annyit dörmögtem, hogy na ez az a tipikus lélektani pillanat, amikor jön a román gól. Sajnos bejött. (Gondolom volt még húsz, be nem teljesült bölcsességem is, de ezekre természetesen már nem emlékszem). A gól amúgy okos volt. Nemsokára az egyik román ismét látványos mozdulattal veszélyeztetett, mire egy srác a közelemben őszintén dühös lett, felpattant és liluló erekkel ordított: „Mi vagy Te, Pelé, mit próbálkozol?…”. Innen még egy elég hosszú mondatszakasz következett, amit ezúttal nem idézek. Tényleg megbotránkoztatta az ollózási kísérlet. Valamikor kisgyerekként éltem át ilyet, amikor egy német vébé-meccsen Gulyás szakkommentátor úr egy Rumenigge-ollózást, „azért parádézni nem kéne” – mondattal kommentált. Bevallom ma sem értem.

Szünetben lejattoltunk a sör-sor környékén felbukkanó ilyen-olyan haverokkal, majd a második félidőben kicsit enerváltabban szurkoltunk. Már ritkábban bődültünk el (szégyenszemre másnapra alig rekedtem be, amit tényleg röstelltem) akadtak azért helyzetszerűségek, de az amúgy gyengécske román válogatottal sokat nem tudtunk kezdeni. Hazafelé a metrónál még megcsodálhattuk, hogy milyen elégedetlenséget vált ki egy normális rendőrségi intézkedés is, vagyis a metróhoz engedés adagolása. A „sün-sün” kiabálás persze így is szellemes volt, az már kevésbé, hogy egy bátor ember, az aluljáró felől sörrel dobálta volna a rendőröket, ez ugyanis a szurkolókat, köztük gyerekeket talált el. Ordibáltunk az emberrel, vagyis inkább csak az irányába, mert persze fogalmunk sem volt ki a hős harcos.
Volt még néhány mókás szurkertársi fellépés, a szembe irányba például néhány önkéntes karmester inkább elengedett néhány metrót, hogy a Déli Pu felé várakozó szurkereknek vezényeljen, majd jött ugye a minden megállónál kötelező „szervusztok, szervusztok” búcsúzás. Mindez ezúttal nem is volt annyira légből kapott. Mivel a svéd és a portugál meccsen is ugyanott leszünk, három meccsen át ugyanabban a közegben fogunk szurkolni. Szeptemberben már lelkesebben!

Szerzõ: Dzsí