Ha október vége, akkor Viadukt. Mindez kicsit vészjóslóan hangzik az elmúlt évek tapasztalatainak tükrében, amikor október végén, nemzeti ünnepünk környékén egyes honfitársaink előszeretettel nyúlnak a Molotov-koktélhoz, vagy pakolják be autójuk csomagtartójába a gyújtóbombákat. Ám mielőtt újabb olvasókat szereznénk és a Nemzetbiztonsági Hivatal érdeklődését is felkeltenénk szeretett honlapunk iránt, gyorsan rögzítsük, hogy mi egy sokkal ártatlanabb hobbinak hódoltunk, megyemeccsre mentünk! Ám a Viadukt és az október kapcsolata annyiban stimmel, hogy amikor a korábbi remek megyefoci-élményeink között böngésztem, megtaláltam, hogy éppen egy éve 2007 októberének végén, igaz akkor még a Pest megyei II. osztályban láttuk a Viadukt SE kiváló csapatát. Igaz, mi akkor is csak egy döntetlent fogtunk ki, pedig abban az évadban ez hazai pályán igen ritka volt, mert a Mónos Tamást, Zombori Zalánt és Wukovics Lászlót is a soraiban tudó „Vido” általában jól kitömte vendégeit és magabiztosan nyerte meg a bajnokságot. Hasonlóképpen a megyei másodosztályban diadalmaskodott, igaz egy sokkal szorosabb versenyfutásban, az Aszód kiváló csapatát csak hajszálnyival megelőzve az Erdőkertes csapata. Éppen ezért kihagyhatatlan derbinek tűnt a rangadó!

Mivel csak félidőben értünk át, és bőven voltak hazai szurkerek mellett vendégszurkolók is, ráadásul „sas”-nak aligha mondható szememmel nem igazán láttam a mezfeliratokat, súlyos szégyenbe futottam bele. Olyanba, amibe tapasztalt megyeszurkernek igazán nem szabadott volna. Hogy történt a dráma? Megtudtuk, hogy az állás 2-1 Erdőkertes javára, és mivel éppen a fehérek támadtak nagy elánnal, biztosra vettem, hogy a Viadukt fut az eredmény után. Akármennyire is megmosolyogjuk, amikor mondjuk egy meccs közben a feleségünk megkérdezi, hogy „Melyikek a magyarok? Kinek kell drukkolni?” – főleg, ha az éppen egy Chelsea-Liverpool, szóval akármennyire is égő egy ekkora tájékozatlanság, sokáig szent meggyőződésem volt, hogy fehérben a Viadukt szorongat. Kiderült, hogy korántsem, és ez mindenképpen legyen az Erdőkertes dicsérete, hiszen azért gondolhattam, hogy az egykori válogatottakkal felálló csapatról van szó, mert rendkívül kulturáltan tették-vették a labdát, és több ízben is csak a Biatorbágyi portás mentette meg a Viaduktot az összeomlásától (elnézést a kissé történelemidéző kép miatt!).

Bazsi eközben elszaladt táplálékért, és miközben néhány érdeklődő szurkert biztosított a kocsmában, hogy méretes fotómasinájával nem a Sporttól, hanem a megyefoci.hu-tól érkezett beszerzett egy melegszendvicset. A söröző-teraszról meccset néző keménymag közben összeveszett azon, hogy nem látják egymástól a meccset, míg a bíró gyepálásában nagyjából azonos hangot ütött meg a két tábor. Hogy megyefutball-szakértelmemet végleg porig alázzam, az is komoly gondot okozott nekem, hogy a „hajrá ese” szurkolást azonosítsam. Nem tudtam ugyanis, hogy az erdőkertesi klubnak mi a hivatalos neve (Erdőkeretesi SE), vagyis ESE), de mivel a biatorbágyi csapat neve Viadukt SE, így akár kiejtve a sportegyesület szó rövidítése is lehetett volna az „esézés”. Mire végre helyére kerültek a dolgok, feltámadt a Viadukt, nagyon elkezdett rohamozni, és ugyan távolról nézve vitatható körülmények között, de a meccs végén belőtt tizenegyessel egyenlített. A sporit folyamatosan kínai vázaként emlegető szurkernél (gondolom ennek a képnek valamiképpen a köcsög kifejezéshez lehetett köze) ekkor végleg elszakadt a cérna. Ő is és több társa is a maradék két percben bődületes haragot öntött szegény bíró sporttársra. A meccs azonnali lefújása volt a határozott instrukció, és mivel fogalmam sem volt, hogy a döntetlennel ki elégedett, ezúttal is bizonytalankodtam, hogy éppen melyik tábor anyázott. Vélhetően mindkettő!

Szerzõ: Dzsí