Az aranymentesség miatt kissé nyűgös hazaiak, illetve a sokkal optimistább kintiek nagy örömére az utolsó három napban végre megérkeztek a hőn áhított aranyak is. Vajda Attila csodálatos győzelmén mi nem voltunk kint, de szerencsére hű tudósítóinktól értesültünk az áttörésről. A lányok kajakgyőzelmén viszont ott voltunk a „Sunyiban”, ez volt a neve a kajakterepnek. Hihetetlen melegben főttünk, de a csodálatos győzelem miatt ez senkit sem zavart.

Ahogyan az egyéb kellemetlenségek sem. Magam például a 40 fokos hőség és a borzasztó páratartalom ellenére folyamatosan hosszú nadrágban, dupla zokniban és nehéz bőrcipőben flangáltam. Az első három nap alatt ugyanis a tornacipőm annyira elintézte a talpamat, hogy folyamatosan fásliban és az úticipőmben totyogtam. A kajávaligazán nem békültünk ki, bár néha ettünk jókat is. Kipróbáltuk az egzotikumokat is, a skorpió finom is volt, a csótány fűrészporízű. Ahogy ettük el is kezdett venni minket egy portugál riporter, ám kérdésére válaszolva rájöttünk, hogy angolul nem ismerjük a fűrészpor kifejezést, így a minősítésünk egyszerűen „bad” maradt.

A legérdekesebb tévedésünk alighanem az volt amikor le akartunk vágni egy utat, erősen eltévedtük, bekerültünk egy szeméttelepre, mentünk fél órát mire rájöttünk, hpogy a másik oldalon nincs kijárat, vissza is megtettük. A portás alighanem nagyot nézett a térképpel ide-oda bóklászó európaiakon. Kérdezték a helyi koordinátoraink, hogy nem vállalunk-e egy óra önkéntes munkát, tetszett az önkéntesek polója is, ezért bejelentkeztünk. Előző nap azonban megnéztük a bárok utcáját, viszonylag későn értünk haza, de sokáig nem aludhattunk, mert megjöttek az önkéntesek, fotóssal, újságíróval kiegészülve, hogy akkor önkénteskedjünk. Mentünk pár kört a napon, nem esett jól, de túléltük.

Szóval ilyen előzmények után eljött a várva várt utolsóolimpiai nap. Első feladatunk a szokásos szurkolói összefogás volt. Zsé barátomékkal jegyösszefogós módszerrel hoztunk be egy gyereket. Ötünknek volt jegye, a srácnak meg volt valami másra. Összefogtuk a hat jegyet, a negyedik kamu volt ugyan, de így simán bejutottunk. Majd kiadtam a már letépett jegyemet, némi rábeszélésre azzal is bejött valaki.

Az amerikai polócsapat mellett a szurkolók is kitettek magukért, sokan drukkoltak a csapatuknak, de azért természetesen meg sem közelítették a magyar létszámot. Szorosan indult a meccs, de a második félidőben az egyenletesen kiválóan játszó csapat és a remek napot kifogó Szecska kapus legyűrte az ellenállást. A harmadik diadal hatalmas ünneplést váltott ki, magam már évek óta éppen ezt a forgatókönyvet ízlelgettem, nem kell semmit megnyerni négy éven át, annál nagyobb móka lesz az újabb olimpiai cím. Arról meg már igazán nem tehetünk, hogy szerb barátaink nem teljesítettek ezúttal úgy, hogy játszhassanak velünk. A meccs után mindenféle rituálé, fotózás, csapatvárás zajlott még, de sajnos a szökőkutas fürdőzés ezúttal elmaradt. A polócsarnok, vagyis a Kingkong Natatórium ugyanis egy külön blokkban volt, így legfeljebb magunkat szórakoztathattuk volna, nem a fő olimpiai centerben mozgó százezernyi szurkert.

A további három napot a látnivalók (Tiltott város, Nyári Palota, parkok, templomok) megtekintésének szenteltük, illetve egy egész napot vásároltunk. A hatalmas árubőség mellett a legérdekesebb az volt, hogy aki elélg kemény volt a bemondott ár tizedéért is megkapta a holmikat, csak az embernek néha nem volt szíve a jutányos árról a botrányosan alacsony árig leküzdeni magát. Sajnos a fotómasinával lemaradtam róla, de a vásárlást követő kávézásunk legmókásabb jelenete az volt, amikor Kokó a boksz-király bukkant fel a kijáratnál milliónyi csomag között, például egy hatalmas tokot is cipelt, úgy láttam egy nagybőgőt…

Amikor végül hazaindultunk ismét kijött a helyi lap fotósa, de még a falu rendőre is, és megkérdezte, hogy mindent rendben találtunk-e. Megnyugtattuk, hogy minden nagyon cool volt, mert tényleg minden nagyon bejött!
2012 London

Szerzõ: Dzsí