Egykori hatalmas derbiket, gyermekkorom nagy meccsrejárásait idézte a Duna csoport hatalmas rangadója. Unokatesómat, Miksát sikerült ugyanis rábeszélnem a mérkőzésre, akivel hajdanán megannyi Népstadionbeli kettős rangadót, kőbányai úti Ganz-Mávag meccset látogattunk meg. Utóbbira például csak azért kezdtünk el járni, mert ingyen volt az általános iskolásoknak, de aztán fanatikusokká váltunk, töpszli termetemnél fogva, még másodikos gimnazistaként is ingyen mentem be (a jegyszedő néninek párév után feltűnt, hogy már régóta vagyok nyolcadikos, de még próbálkozhattam a „sajnos harmadszor járom a nyolcadikat” fordulattal). Valaha kerület-meccsre is együtt keveredtünk el – ha jól emlékszem a Szekszárd volt az ellenfél, és akkor is éppen egy-egy lett az eredmény, mint ezen a rangadón.

No, de mielőtt ennyire előreszaladnánk, amikor Miksát felhívtam, részletesen vázoltam a tabellát, a góllövőlista érdekességeit, egyszóval próbáltam vonzóvá tenni a meccset, mire ő vérbeli szurkerhez híven csak annyit kérdezett, hogy ugye még mindig kék-fehér a kerület színe? Szóval, Miksa rendes szurkolóhoz híven, klubszínekbe burkolózva jelent meg a találkozón, később némi csalódással konstatálta, hogy nem sok szurkertársa akadt a kiöltözésben.

Autóval közelítettük meg a helyszínt, az út során adtam a jólértesült bennfentest, megmondtam honnan érdemes bemenni a kerület-pályára, illetve garantáltam, hogy remek resti tartozik a stadionhoz, sőt még belépőt sem kell fizetni. Természetesen minden információm téves volt. Az általam ajánlott bejárat le volt zárva (500 méteres kerülő várt ránk), ráadásul az autót hátrahagyva bandukoltunk, amikor hatalmas vihar alakult ki. Szerencsére egy furgonos atyafi is hasonlóképpen kereste a bejáratot, bekéredzkedtünk hát az autójába. Ő ugyan jelezte, hogy ülés az nincsen, de ha így is vállaljuk beszállhattunk. Vállaltuk, és ugyan csak 500 métert haladtunk, azt is igen óvatosan, de így is elképesztő mutatvány volt állva stabilizálni magunkat, soha nem lennék rodeós, de legalább néhány vidám percet okoztunk egymásnak ügyetlen kapaszkodásunkkal. Újabb égésemre a büfé is zárva volt, de még a jegyvételt sem úsztuk meg. Nem baj, mindig szívesen veszek jegyet, hiszen a remek kis fecnik is fontos relikviák szerény, de annál fanatikusabb oldalunkon!

Néhány játékos és anekdota szolgáltatásával a meccsen végre már nem égtem annyira, és a rangadóval is szerencsénk volt. Lendületes, végig jó iramú derbi volt, ahol előbb a kerületi védelem és a kapus gyengélkedése vezetett battai helyzetekhez, majd gólhoz, de később inkább a kék-fehérek nyomtak, kicsit még az ultrák hangja is megjött, sőt egy varázslatos felsőléces bombával az egyenlítésnek is örülhettünk. Sőt, alig pár perccel a gól után az egyik kerületi csatár még egy bődületes, amolyan „zúgó” felső lécet lőtt, ami nekünk ugyan nagyon tetszett, de annak az úrnak is volt némi igaza, aki felcsattant: „Mi a nyavalyáért kell ekkora gólt lőni?” – tényleg nagy ziccer volt.

Ez persze már a második félidő eseménye volt, szünetben még felkerekedtünk ételt-italt venni. A közeli Lidl volt az egyetlen sanszunk, ahol pillanatok alatt felhúztam magam, hétvégi bevásárlást intéző óbudai családok alkotta pénztár-sorokban kígyóztunk egy csipsszel és két üdítővel, vagyis komolyan felmerült, hogy lemaradunk egy zúgó battai bombáról. Szerencsére nyílt egy új sor, átrepültem, majd kiderült, hogy a tonikot csak hatosával lehet megvenni, hagytuk a francba. Szerencsére nem maradtunk le semmiről, folytathattuk szakértő szurkertársainkkal a mérkőzés kommentálását. Miksa csak egyetlen alkalommal csitított, amikor lelkesen fejtegettem, hogy a Liverpool pályán mindenhol fanatikus szurkolók ülnek, ott bizony nem az van, mint a Real Madridnál, hogy mint a színházban, nyugdíjasok ücsörögnek, és szótlanul nézik a meccset. Még ragoztam volna, de Miksa pisszegett, hát igen, elfelejtettem, hogy vagy húsz nyugdíjas között ültünk.

Szerzõ: Dzsí