Bizony gyorsan elmúlt az őszi szezon – gondolhattuk Lórival, amikor novemberben újból Kókusznézőbe mentünk a Budapest I/B-s bajnokságban. Ahogy a remekül kiépített Vasas Sportcentrum villanyfényes pályájának lelátóján dideregtünk, hamar megértettük, hogy miért nem jöttek el a meccsre legalább a futballisták barátnői, anyukái-apukái, vagy néhány budai futballörült, hiszen csúnya szél, eső és kemény hidegek uralkodtak. A megyeszurkerek mellett így, talán ha három további néző és két rendező jelent meg a derbin. Érthető volt ennek fényében, hogy Pintye doktor a második kerület csapatkapitánya, régről ismert kedves barátom igencsak megdöbbent, amikor a labdákat cipelte ki a pályára, hogy itt találkozunk. Mivel a bemelegítésből nem akartam elmarni, így rövidre sikerült magyarázatot adtam szenvedélyünkről, és meghagytam abban a hitében, hogy egykor ígéretesen indult évfolyamtársa biztosan megőrült. A kivilágított pályán ezúttal a fotóbeállítást sem sikerült eltalálni, így különösebben jó képeket nem sikerült készíteni.
A rangadón amúgy először azt hittem, hogy a Budai XI-nek szokatlan, a kissé gyorsan pattanó műfű, de utólag megtudtam Kókusz barátunktól, hogy ezen a pályán szoktak edzeni. Mindenesetre a kerület valamivel otthonosabban mozgott, és talált is egy tizenegyest. A sípos ember ugyan tovább engedte volna az akciót, de lám megéri reklamálni, a focisták hörgésére megkérdezte a lengetőjét, majd jött a büntető, abból pedig a gól. Túl sok helyzet amúgy nem volt az első félidőben, nekünk némi elfogódottsággal úgy tűnt, hogy Kókusz rendre jó megoldásokat választ, és összjátékban veri a mezőnyt, de egyrészt gyepálták is rendesen, másrészt a csapattársak sem voltak mindig elégedettek a teljesítményével. A lelátóról talán az fájt a legjobban, hogy amikor Kókusz újszerű, páros lábon ugráló (és valóban az adott esetben nem túl hatékony) védekezést mutatott be, akkor csapattársa nemes egyszerűséggel megkérdezte: „Mi van Kókusz, beszartál?”
Igyekeztem volna Pintye doktor játékát is tesztelni, ám legnagyobb meglepetésemre, a kiváló és szélsebes (vagy csak hozzám képes volt az?) egykori nagy ígéret, sepregetőt játszott, így sok pengeséget nem láthattunk tőle.
A szünetben elosontunk a Budai XI. taktikai értekezlete mellett, ám ekkor még nem sejthettük, hogy valóban mennyire jók lesznek a tanácsok. A második félidőben ugyanis kétszer is egyenlített a csapat, és talán egy árnyalattal közelebb állt a győzelemhez. Az indulatok is egy kicsit felpörögtek, legalábbis sok volt a duma, szegény mackónadrágos, és jellemzően a középkörben „helyezkedő” bíró egyszer el is bődült: „Uraim játszanak már, ne csak dumáljanak”. Bár minden nézőre jutott egy rendező, azért így is sikerült feladatot adnunk nekik, mint kiderült, a nézőtéren sem lehet rágyújtani.
Mindenképpen meg kell emlékeznem még egy rendkívül technikás labdába érésemről. Miután láttam, hogy a védőről kimegy az alapvonalon túlra a labda, rásprinteltem, majd mesterien csavartam a szögletzászlóhoz a labdát, az volt a célom, hogy pont a körnegyedben álljon meg. Ez majdnem sikerült, a produkció értékéből az vont le valamit, hogy a bíró közben szabadrúgást ítélt kifelé, szegény kapus jöhetett a labdáért a szögletzászlóhoz, ő talán kevésbé értékelte pozitívan a megmozdulásomat.
Mindenesetre a nagy hideg és az üres nézőtér miatt nem ez volt életünk meccse (sőt talán a legjobb 124-ben sem volt benne). Talán mindent elmond a mérkőzésről, hogy Lóri a szünetben teát fogyasztott. Mentségére szóljon, hogy aznap még focizni ment ő is.

Szerzõ: Dzsí